Nem elegáns, ha egy újságíró valamely régi írásával hozakodik elő. De most rendkívüli helyzet van, s ez talán elfogadhatóvá tesz némely rendkívüli magatartást. 2017 februárjában írtam az alábbi cikket a Magyar Krónika felkérésére. S most időszerűbbnek érzem mindennél. Annál is inkább, mivel egy régi, kedves barátom, egykori gimnáziumi osztálytársam, Bognár Csaba, aki a téma szakértője, a napokban ezt írta gimnáziumi levelezőlistánkra:
„A koronavírus RNS-vírus, benne nincs DNS, csak RNS. Az RNS megduplázódásakor – az RNS-replikáció sajátosságából kifolyólag – sokkal több a hiba, több a mutáció, mint a DNS-t tartalmazó vírusok esetén. Az RNS-vírusok szaporodásakor (természetesen a gazdasejt szaporítja) sok mutáció keletkezik. Ezek többsége a vírus számára nem előnyös. De – a nagy számok törvénye alapján – egy nagy járvány során sokkal több lesz a mutáció. Sok esetben (nem mindig) a kórokozó a járvány során megvadul (durvább, virulensebb lesz), majd később kezd megszelídülni, és később úgynevezett szezonális, mindig jelen lévő, de már nagy járványt nem okozó kórokozóvá válik.”
Ez volt az utolsó lökés, amely megerősített abban, hogy a három évvel ezelőtti írásom időszerűbb, mint akkor volt. Íme!
RNS-világ és globalizáció
Mottó: „Az RNS-világot olyan 3,6 milliárd éve szoríthatta ki az új
világ, de az hagyott még követhető, vizsgálható nyomokat maga után. Ez a
világ mindenképpen mérföldkő volt az élet kialakulásához vezető úton,
sőt lehet, hogy az első tényleg élőnek nevezhető képződmények is ebben
az érában léteztek.” (Kun Ádám: Az RNS-világ. Természet Világa, 2011)
Semmiképpen sem szeretnék Herbert Spencerként vagy Thomas Malthusként hidat építeni a mitokondrium és az emberi civilizáció rettenetes vadhajtásai között, de most nem tudok szabadulni egy gondolattól.
Nemrégiben olvastam Kun Ádám tanulmányát az RNS-világról. De mi az az RNS-világ? Nos, az élet és az élettelen határmezsgyéje.
Úgy kezdődött, hogy úgy négymilliárd évvel ezelőtt (ezt így írják le
számmal: 4 000 000 000) lett ennek a bolygónak stabil hidroszférája.
Egyszerűbben fogalmazva: megjelentek a földi óceánok. És hiába írtuk le
számmal is, a fenti mondatban akkor is az a négymilliárd év marad
felfoghatatlan. Ugyanis nekünk, a Homo sapienseknek az idővel gyűlik meg
legtöbbször a bajunk.
Már Szent Ágoston így elmélkedett rémületében, ha az idő szóba került: „Tehát mi az idő? Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom. Ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom. Mégis nagy merészen állítom: tudom, ha semmi el nem múlnék, nem beszélhetnénk múlt időről, ha semmi nem következnék, nyomát sem lelnénk a jövő időnek, és ha semmi nem volna jelen, hiányoznék akkor a jelen idő.
Ámde miképpen van ez a két idő, múlt és jövő, ha a múlt már nincsen, a jövő pedig még nincsen? A jelen pedig, ha mindig jelen maradna, nem zuhanna a múltba, nem idő volna, hanem örökkévalóság. Ha tehát a jelen csak úgy lehet idő, ha a múltba hanyatlik, miképpen mondjuk róla, hogy létezik? Hiszen létezésének oka éppen az, hogy nem lesz. Nem mondjuk tehát valóságos időnek, csak úgy, ha arra törekszik, hogy majd ne legyen.”
Igen, valahogy így. S ha e racionalitás felfalta világunkban akadna egy új Szent Ágoston, biztosan kiszámolná, hogy akkor tehát egy nap az 86 400 másodperc, egy év 31 536 000 másodperc, s ha ezt megszorozzuk négymilliárddal (31 536 000×4 000 000 000), úgy ebből a szorzatból megkapjuk, hogy hány éppen elmúlott pillanattal ezelőtt lett nekünk óceánunk ezen a bolygón.
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
- Hirdetés -