„Ruszkik haza!”
Rendben, rendben, de kik a ruszkik, és hol is vannak otthon?
Ha a ruszkin a keleti szlávokat – oroszok, fehéroroszok, ukránok – értjük, úgy ahogyan azt nagyapáink értelmezték, akkor a ruszkik otthon vannak. Éppen egy testvérgyilkos háborút vívnak egymás ellen, amiben az elmúlt években milliószámra haltak meg, de otthon vannak.
De ne álljunk meg itt: dédnagyapáink még muszkának hívták a cár birodalmának minden népcsoportját. Ők hol is vannak ma otthon?
Aztán itt vannak a régi iskolához tartozó szocialisták, akik még húsz éve is úgy beszéltek a ruszkiról, mint szovjet testvéreinkről, akikkel kötelességünk vált vállhoz vetve harcolni a gaz imperialisták ármánya ellen.
Hol vannak most a szovjetek? Elsodorta őket is a szél a Nagy Októberi Szocialista Forradalommal együtt.
Az orosz cárok birodalmából – amelynek katonái segítettek az osztrák császárnak leverni a magyar szabadságharcot – először Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége lett („a nagy Oroszország kovácsolta frigy”), majd Független Államok Közössége, hogy mára már csak Oroszország maradjon.
Egy dolog biztos, hogy ruszkik, muszkák, a szovjet testvérek (sic erat scriptum), az oroszok nincsenek Magyarországon. Egyetértek mindenkivel, aki úgy gondolja, hogy ennek így is kellene maradnia.
A kérdés csak az, hogy hogyan lehet ezt elérni. Nyugat Európa azt mondja, hogy erővel.
Az oroszokat erővel legyőzni nem sikerült Batu kánnak és a mongoloknak, nem sikerült a Német Lovagrendnek, nem sikerült a lengyeleknek (pedig ők még Moszkvát is el tudták foglalni 1610-ben), nem sikerült Napóleonnak; de nem sikerült a németeknek az első, és a második világháborúban sem. Az ukránoknak és a mögöttük álló politikai-gazdasági érdekcsoportnak sem sikerült.
Vesztettek.
Oroszország nem egyszerűen egy ország, hanem egy egész kontinens; atomhatalom, ami képes a világ elpusztítására, egy természeti erő, ha úgy tetszik. Nyugvó állapotban – mint egy folyamot – el lehet terelni, de megvadult állapotában lehetetlen megfékezni.
Szóval, aki nem szeretne orosz megszállókat, – vagy orosz megszállókkal Magyarországon harcoló NATO seregeket – annak egy dolgot kell elérnie: az orosz politika Magyarországban ne ellenséget, hanem a saját érdekei mentén pragmatikusan, megbízhatóan együttműködő államot, népet lásson.
Ehhez a célhoz „csak” néhány politikai és gazdasági feltételt kell teljesíteni:
- Idegen érdekek mentén semmilyen szövetség részeseként nem szabad háborúba kezdenünk. Senkivel, de különösen Oroszországgal nem. Tudomásul kell venni, hogy messze nem vagyunk egy súlycsoport.
- A jelenleg folyó orosz-ukrán háborúba nem szabad tevőlegesen belefolyni, bármekkora is a politikai nyomás. Szövetségeseink – meglehet – haragszanak valameddig, de ennyitől még nem válnak ellenséggé.
- A kereskedelmet Oroszországgal mindenáron, vagy majdnem mindenáron fent kell tartani, hogy a magyar gazdaság az ottani pozícióit ne veszítse el úgy, mint 1989-ben.
- A fentieknek megfelelően kell a politikai nyilatkozatokat megtenni.
Mindemellett a Magyar Honvédséget a lehető legjobban meg kell erősíteni. A lehetőségeink ugyan korlátozottak, de arra elégségesek, hogy egy regionálisan erősnek számító hadsereg megléte miatt jobban megérje együttműködni Magyarországgal, mint megtámadni.
Oroszország nem a barátunk, de nem is az ellenségünk; és ami a legfontosabb, jó távol vannak.
Magyarországon a második világháborút követően négy évtizedig volt szovjet megszálló katonai erő: a szovjet Déli Hadseregcsoport 100 000 emberét, 27 000 gép-, és harci járművét egy év alatt, 1991. június 16-ra vonták ki.
A szovjet megszállást a Magyar Szocialista Munkáspárt asszisztálta végig, tagjai közül néhányan még mindig politizálnak.
Már csak ezért is szoktam különösen nagyokat vidulni, amikor a Lenini Úton a szovjet elvtársakkal büszkén menetelő egykori kommunisták, internacionalisták – mondjuk Lendvai Ildikó kortársai – kiabálják, hogy „Ruszkik haza!”
Moderari
- Hirdetés -