Reményik Sándor a két világháború között élt költő, aki az erdélyi magyar líra egyik kiemelkedő alakjának számított. Írói álneve Végvári volt, így talán többen ismerik a nevét. A számos díjjal kitüntetett férfi sokáig ismeretlen volt hazánkban, hiszen őt és az egész költészetét 1945 után száműzték az irodalomból. Ennek főként politikai okai voltak.
A költő édesapja Reményik Károly építészmérnök volt, édesanyja pedig Brecz Mária. Reményik Sándor Kolozsváron született 1890. augusztus 30-án. Elemibe evangélikus iskolába járt, a későbbi tanulmányait pedig Erdély fővárosában folytatta. A Ferenc József Tudományegyetem jogi fakultásán szeretett volna végzettséget szerezni magának. Négy éven át tanult ezen a helyen, végül azonban az utolsó szigorlaton már nem jelent meg. Az iskolában ismerkedett meg Olasz Lajossal és Makkai Sándor református püspökkel. A két úriemberre később a kisebbségi életben ismét találkozott, hiszen komoly nemzetépítő munkában voltak.
Életét két dolog határozta meg, az egyik a kereszténysége, a másik pedig a magyarsága. Már az iskolában nagyon kedvelte a történelmet és az irodalmat, nem véletlen, hiszen édesanyja nemcsak szerette utóbbit, hanem értett is hozzá.
Első költeményei
Reményik Sándor versei közül az elsőt az Új idők újság tette közzé 1916-ban. Két évvel később pedig már az Erdélyi Szemle egyik állandó munkatársa volt. 1921-ben neki köszönhetően az újság átalakult és Pásztortűzként folytatta tovább. 1918-ban megírta közben a Mindhalálig című költeményt, majd három éven át, egészen 1921-ig folyamatosan írta a Végvári verseket. Ezek pedig népszerűséget jelentettek számára. Lírája az 1920-as évekre vált igazán egyedivé, ekkora a verseiben már erőteljesen érezni lehetett a humanista felfogást.
Trianon után csendben maradt, visszavonult a saját kis magányos szigetére. A Végvári versek után tehét inkább egy szenvedő, törődő és kis hangú emberré vált. Később azonban megosztotta a Gondolatok a költészetről című tanulmányát, amit Aradon adtak ki 1926-ban. Ebben a költői hivatás kérdéseit fejtegette, próbált rájönni, hogy valóban megéri-e ezzel foglalkozni.
A költészetét 1937-ben és 1941-ben is Baumgarten-díjjal jutalmazták, 1940-ben pedig Corvin-láncot is kapott. Nem véletlen tehát az sem, hogy verseit angol, cseh, francia, lengyel, horvát, német, olasz, román, svéd, valamint szlovák nyelvre is lefordították. A versgyűjteményét pedig két kötetetben, 2005-ben a Luther Kiadó, a Polis Könyvkiadó, illetve a Kálvin Kiadó adta ki.
A csend után
Reményik Sándornak testi szenvedésben is része volt, hiszen hónapokat töltött el egy szanatóriumban. Ettől függetlenül mindig az életet hirdette. Miután azonban hazáját elvesztette, súlyos depresszióba esett, ennek hatására morfium függővé vált. Mivel ekkor még nem ismertek más megoldást, inzulinsokkal kezelték. Egy ilyen alkalommal hunyt el, mindössze 51 éves korában. 1941. október 24-én Kolozsváron halt meg, a város pedig mint a magyar nemzet halottját temette el a helyi evangélikus templomban. A teste a Házsongárdi temetőben nyugszik, a sírkövére pedig az alábbi mondatot írták fel:
“Egy lángot adok, ápold, add tovább.”
- Hirdetés -