Olvasónk véleményét változtatás nélkül közöljük.
“Pénzszivattyú.
A magyar politikai rendszerváltás 1989-ben az átlagembereket jó anyagi körülmények között „találta el”. Az anyagi biztonság magától érthetődő volt. Létbiztonságban éltünk, és el sem tudtuk képzelni, hogy másként is lehet.
Aztán megtanították nekünk.
Bemutatkozott a kontroll nélküli vadkapitalizmus, a liberális gazdaságpolitika által „sokkterápiaként” emlegetett gazdasági modell. Ez annyiból állt, hogy a nyugati cégeket rászabadították a teljesen védtelen magyar gazdaságra azzal a mondattal, hogy az állam rossz tulajdonos. Szeretett nyugati barátaink és szövetségeseink pedig megszerezték a magyar piacot, amiről mi azt sem tudtuk, hogy létezik, és értéke van.
Ezt a folyamatot nevezzük ma privatizációnak.
Néhány túlélő üzem maradt imitt-amott, ami egy-egy magyar (J) kiemelkedő, kivételes egyéni teljesítményének köszönhető.
A privatizáció – miután elfogytak az értékesíthető vagyonelemek – lezárult. Nyugati barátaink pénzéhsége viszont semmit sem csökkent.
Nem vagyok közgazdász, de annyit még én is összeraktam, hogy a szocialista-liberális kormánykoalíciók időszakában legalább három nagy pénzszivattyút állítottak működésbe a multinacionális cégek Magyarországon.
1.) Rezsiszolgáltatók
A villamos energia, az ivóvíz, a földgáz szolgáltatókat az MSZP-SZDSZ kormányok eladták külföldi tulajdonosoknak. Nem csak a szolgáltató cégeket, de a komplett energetikai infrastruktúrát vezetékestől, tárolóstól, erőművestől. A magyar állam ráadásul hihetetlenül kedvezőtlen szerződéseket kötött az új tulajdonosokkal, garantálta részükre azt a hasznot, amit a végén nekünk, fogyasztóknak kellett kifizetni. A rezsiköltségek a kétezres évek elején már olyan terhet jelentettek a családoknak, amit egyre kevesebben tudtak időben fizetni.
Emlékszem, hogy a fizetésem 50%-át rezsire költöttük. A téli hidegtől jobban féltünk, mint az ördög a tömjénfüsttől.
Ezt a pénzszivattyút a FIDESZ-KDNP kormány az elsők között állította le. Az energiaszolgáltatókat visszavásárolták – sokszoros áron – a nyugati barátainktól, és az ismét állami tulajdonú szolgáltatók árait törvényben korlátozták. Ez a lényege a kormánykritikus körökben sokat szidott rezsicsökkentésnek.
A fizetésem 10-20%-át költjük most el rezsiszámlákra. A különbözet valakinek, valakiknek nagyon hiányzik a számlájáról; nyilván ezért volt több kísérlet is a pénzszivattyú ismételt üzembe helyezésére.
Az első az azóta már felrobbantott Északi Áramlat nevű gázvezeték építése volt. A német kereskedőcégek ezen keresztül akarták ellátni egész Európát az olcsó orosz gázzal, aminek a szállításán, elosztásán keresztül, monopolhelyzetből tudták volna diktálni az energiaárakat. Magyarország ettől független gázvezetéket épített a Balkán országaival, ez lett a Török Áramlat, ami ma is teljes kapacitással működik, megtörve a norvég és amerikai cégek gázmonopóliumát.
A második – ennél szerényebb – kísérlet éppen most is zajlik. A „Háborús bűnös Oroszországtól nem szabad gázt venni, Magyarországnak is le kell válni az orosz energiahordozókról” című performanszra gondolok, amit épeszű ember nem vesz komolyan.
Ez az út zárva van, és hiába bombázzák szakadatlan lelkesedéssel ukrán barátaink a bennünket ellátó Török Áramlat gázvezeték szivattyúállomásait, itt nem jutnak át.
2.) Deviza alapú hitelezés
Ha van pokol, és a pokolnak vannak bugyrai, akkor a deviza alapú lakás és fogyasztási hitelek kitalálóinak, engedélyezőinek bizonyosan a legmélyebb bugyorban a helyük.
Az ötlet amilyen aljas, olyan kiváló: a hitel felvevője soha sem lát külföldi devizát, a hitelt forintban kapja, de a szerződésben svájci frank, euró, vagy japán jen szerepel. A törlesztő részlet nagyságát az aktuális devizaárfolyamhoz kötik. Ha több forintot kell adni egy svájci frankért, akkor a törlesztő részlet is magasabb.
A sikerhez ez az ötlet még kevés volt, kellett hozzá néhány intézkedés a balliberális kormánytól és a Magyar Nemzeti Banktól. A kormányzati intézkedés a lakástámogatási rendszer felszámolásában merült ki; a Magyar Nemzeti Bank a forint alapú hitelekre állapított meg olyan magas kamatlábat, ami mellett a devizahitel nagyon-nagyon kedvezőnek tűnt.
A Magyar Nemzeti Bank akkori vezetőinek felelőssége szerintem nem merül ki a magas kamatkörnyezet kialakításában: engedélyezték a devizaalapú hitelkonstrukciókat, pedig tökéletesen tisztában voltak annak kiemelkedő kockázataival.
A devizahiteleket rövid ideig, néhány évig helyezték ki a lakossághoz. Jellemzően lakásvásárlásra, de akár gépkocsi vásárlásra is.
Az istenadta nép a magas rezsiköltségek miatt próbált spórolni, és a kisebb törlesztő részletű devizahitelt vette föl.
Aztán jött a forint árfolyamának összeomlása. A törlesztő részletek kétszeresére, háromszorosára nőttek egyetlen hónap alatt, és a magyar családi költségvetésekből az utolsó forintot is kiporszívózták a bankok. Devizaadós családok ezrei kerültek fizetésképtelen helyzetbe, és vesztették el az egy élet munkájával felépített házukat, lakásukat.
A jellemzően külföldi tulajdonú bankok pedig kasszíroztak, a részvényeseik (kedves nyugati barátaink és szövetségeseink) úsztak a pénzben. A mi pénzünkben. (Nem is volt gond a magyar jogállamisággal, pedig Gyurcsányék még a tüntető tömegbe is belelövettek.)
Ezek eddig csak a szikár tények.
Személyes meggyőződésem, hogy az erős forint árfolyamot mesterségesen tartották fent addig, míg elegendő devizaalapú hitelt ki nem tudtak helyezni a lakossághoz, és a végén ügyesen elengedték az árfolyamkontrollt.
Ez volt a leghatékonyabb pénzszivattyú a három közül. Mi tíz millió forint hitelre összesen harmincmillió-negyvenezer forintot fizettünk vissza nem kis nyomorúság árán. „Majd megtanulják, hogy nincs ingyen ebéd!” Ezt üzente Simor András, a Magyar Nemzeti Bank volt elnöke, amikor felvetették neki, hogy meg kellene menteni a devizahiteleseket az árfolyam-ingadozásoktól.
Ennek a szégyenletes üzletnek is a FIDESZ-KDNP kormány vetett véget. A végtörlesztés lehetősége, a hitelek forintosítása egy kedvezőnek számító árfolyamon jelentősen csökkentette a külföldi tulajdonú bankok nyereségét és ezzel a lakosság törlesztési terhein is könnyítettek.
Azóta a forintosított hitelek lassan lecsengtek, lassan történelem ez a történet is. Jó törvényekkel és a bankszektor nagyobb részének visszavásárlásával biztosította a kormány, hogy ilyen üzleti ajánlattal ne lehessen még egyszer a lakosságot átverni.
3.) Élelmiszer kereskedelem
A privatizáció során a magyar élelmiszeripar a töredékére zsugorodott. A kereskedelmet a tőkeerős multik szerezték meg, akik új termékekkel, akciókkal, kedvező árakkal hamar kiszorították a magyar versenytársakat a piacról, akik tönkrementek.
Ahogy az lenni szokott, a valódi verseny megszűnésével az árak elkezdtek emelkedni. Először lassan, aztán – a COVID berobbanásával egyidejűleg – hihetetlen sebességgel. Emlékszem, hogy a járványtól való félelmünkben mindent megvásároltunk, szó szerint minden áron.
Pénz nem számított, mert az újság is megírta, hogy mind kipusztulunk, csak az marad meg, akinek elég tészta, konzerv, cukor és liszt van a kamrájában. (Valamelyik zseniális gazember azt is kitalálta, hogy ahol bevétel van, ott kiadásnak is lennie kell, ezért a túléléshez szükséges cikkek listájára felkerült a WC papír is.)
Az áremelkedés azóta sem szűnt meg, akár erős volt a forint, akár gyengült, az árak csak növekedtek. Ettől kezdve a magyar lakosság pénze, a mi pénzünk az élelmiszer kiskereskedelmet a kezében tartó nagy láncok tulajdonosaihoz és részvényeseihez kerül. Enni mindenkinek kell, így ez az üzlet örök.
A háromból már csak ez a pénzszivattyú aktív, ez még mindig működik. A bolti bevásárlásokon látszik, hogy milyen kiváló hatásfokkal. Tízezer forintnyi áru egy egészen kicsike szatyorban hazavihető.
Ott tartunk, hogy a mindennapi bevásárlás hónap vége felé már kihívás. Nem is kicsi.
A FIDESZ-KDNP kormány próbálkozott árstoppal, legújabban a haszonkulcs maximalizálásával. Hogy itt tartós eredmény érjenek el, ahhoz magyar tulajdonú élelmiszeriparnak, és magyar kereskedelmi láncoknak (így, szándékosan többes számban) kellene létezniük, amik nincsenek.
Egy tejfölön 128%-os haszna volt a kereskedőnek, ami nyugati barátaink szerint, valamint a kormánykritikus sajtó munkatársai szerint nagyon jó. A haszonkulcs korlátozására vonatkozó kormányzati intézkedések fölött szörnyülködnek a szorgos kormánykritikus újságírók, és egymással versengve, sokadszorra siratják el végleg a jogállamiságot és a piacgazdaságot. Az Európai Unió bürokratáinak homlokán pedig már megszámolni sem lehet a ráncokat….
Tizenöt év alatt 369%-kal gyarapodva, tavaly év végére a magyar háztartások pénzügyi vagyona elérte a 90 521 milliárd forintot. Ennyit jelentett a két pénzszivattyú leállítása, és a harmadik korlátozása.
Ne higgye senki, hogy ezért a pénzért – a mi pénzünkért – nem fog lehajolni senki egy esetleges kormányváltás után. Az új trükköknek is mi fogunk bedőlni, – és nem a milliárdosok – ahogy ez régen is történt.
Lehet, hogy ezt minden generációnak a maga kárán kell megtanulni? Talán így van, de a tandíj brutális lesz.
A miénk is az volt.
Moderari“
- Hirdetés -