Ne menjünk el szó nélkül a migráció okai mellett.
Ott kezdeném, hogy Észak-Afrika sokáig kedvelt turista célpont volt. Remek tengerpart, egzotikus környezet, kicsit furcsa, de alapvetően barátságos helyiek szolgálták ki a zömmel Európából érkező vendégeket. A színvonalra nem lehetett panasz, az ember minőséget kapott a pénzéért. Kapott még valamit, ami mostanában már luxuscikk arrafelé: biztonságot.
Aztán a nyugati sajtó zászlóshajói elkezdték a mondókájukat, hogy ezek az országok – Tunézia, Egyiptom, Líbia, Algéria – bizony autoriter államok, a lakosságot elnyomják a diktátorok. Pedig az ártatlan nép, az bizony szomjazza a nyugati világ demokráciáját. Leírták azt is, hogy bizony a demokráciára kiéhezett országban a szabadságharcosok alig várják, hogy elűzzék a zsarnoki vezetőiket, csak hát segítség, az kéne nekik.
(Most az ukránok kapcsán az oroszokról írják ugyanezt. Előre félek, mi lesz a már így is szerencsétlen Ukrajnával, mire a „felszabadítók” végeznek velük.)
A demokratikus segítség pedig megérkezett Észak-Afrikába. Vadászbombázók, cirkáló rakéták, és felfegyverzett, mindenre elszánt zsoldos martalócok képében. A bombázók megsemmisítették a katonai és rendőri erőket, a zsoldosok pedig kivégezték az államapparátus meghatározó tagjait, és ha már ott voltak, gyilkoltak, raboltak, erőszakoskodtak, gerjesztették a zavargásokat, ami elsöpörte az államszervezet maradékát is. Összeomlott a közbiztonság, az egészségügyi ellátás, az oktatás, nem volt víz, villany, élelmiszer.
Ezt a mérhetetlen emberi szenvedést nevezték el „arab tavasz”-nak, ez volt a demokratizálás, amit a haladó nyugati sajtó aztán ünnepelt.
A Mediterráneum muszlim országai 2011. év elején az „arab tavasz” elnevezésű zavargáshullám után nehéz helyzetbe kerültek: Szíria, Líbia a polgárháború poklába süllyedt, de Tunézia, Egyiptom vagy Algéria esetében is úgy látja a lakosság többsége, hogy rosszabbul él, mint az arab tavasz előtt.
Ezek az országok korábban stabil működő államként viszonylagos jólétet, és biztonságot tudtak garantálni a lakosaiknak. A biztonság része volt a határvédelem, ami meggátolta, hogy a Szaharától délre eső afrikai országokból nagy migrációs hullámok érjék el az Európai Unió tagállamait. A széteső államok már nem tudtak eredményesen gátat szabni a migrációs áradatnak, és a saját polgáraik is menekülni kezdtek a zűrzavar és a vérontás elől.
Európa határait 2015-ben érte el az első igazán nagy migrációs hullám. Naponta tízezrek lépték át csak a magyar-szerb határt. További ezrek érték el hajón az olasz partokat.
Emlékszem a magyar sajtót bejárt képekre: fiatal férfiak végtelen sorokban, sokan közülük katonai alakzatban menetelve. Néhány nő, néhány gyermek. Emlékszem a nyugati sajtót bejárt képekre is: családok, öregek és mindenek előtt kisgyermekek kisírt szemmel.
Látom magam előtt a fenyegetőző férfiakat, akik a rendőröktől kapott vizet, kekszet eldobálták a vasúti síneken, az aluljárókban randalírozó csapatokba verődött fiatalokat, az autópályán menetelő tömegeket.
Nem felejtem el a röszkei határátkelőt megostromló bandát és annak vezérét sem. Nem, felejtem el, ahogy ultimátumot adott a rendőrségnek, vagy beengedjük őket, vagy megtámadják az országot és a rendőröket.
Nem felejtem el azt sem, hogy az Európai Unió Magyarországon akarta elszállásolni az összes migránst. Elegánsan úgy fogalmaztak, hogy Magyarországnak kell a fogadó állomásnak lennie, ahonnan az unió országai önkéntes alapon befogadják a náluk munkát vállaló bevándorlókat.
A maradék, az iszlamista terroristákkal, a szociális ellátásokra váró potyázókkal, a bűnöző elemekkel itt maradt volna a mi nyakunkban. Nyilván ők sem Magyarországra igyekeztek, de az osztrákok már építették a határzárat, (ez volt a kapu szárnyakkal) szóval nem lett volna választásuk.
Ha Orbán Viktor ebben a helyzetben nem húzza meg a vészféket, Magyarország örökre megváltozott volna a mi életünkkel együtt. El sem tudjuk képzelni, milyen közel volt egy újabb mohácsi vész.
Moderari
- Hirdetés -