A Csongrádi Múzsa Művészeti Egyesület képviselői (Török Mária, Kováts Attila, Postáné Pető Györgyi, Posta István, Kovács Franciska, Ács Csaba, Túri-Kis Árpád) a Petőfi Sándor Magyar Kultúrkör meghívására ünnepi megemlékezésen vettek részt tisztelegve a magyar kultúra napja előtt.
„Ez a nap annak tudatosítására is alkalmas, hogy az ezeréves örökségből meríthetünk, és van mire büszkének lennünk, hiszen ez a nemzet sokat adott Európa, a világ kultúrájának. Ez az örökség tartást ad, ezzel gazdálkodni lehet, valamint segíthet a mai gondok megoldásában is.” Ezekkel a szavakkal vetette fel a magyar kultúra napjáról való megemlékezés gondolatát ifjabb Fasang Árpád zongoraművész, s idézzük fel mi azóta e nevezetes napot, amelyen Kölcsey Ferenc pontot tett a letisztázott Himnuszra. A magyarság idehaza, a határokon túl és szerte a világban megemlékezik a magyar kulturális értékekről: ez történt január 18-án Óbecsén is. Évek óta változatos, színvonalas múltidézés tanúi lehettünk, így várható volt, hogy most is hasonló élményben lesz részünk. Az idei év tiszteletadása az egykori helyi énekesek, zenészek emlékének szólt, s ha nem is „ezeréves örökségből” merítettek, de a magyar kultúra jelentős részét képező népzene, a múlt és a hagyományok egy kicsiny szelete került a műsorba tartást adó örökségként. Az 1900-as évek változatos, különleges zenei világát: a tamburásokat, cigányzenészeket, fúvósokat a Fokos zenekar és barátai varázsolták a színpadra.
„Igazán nekem való a kultúra napja – írta Ágh István –, szinte emléket csináltam magamnak ebből: ilyenkor mindig elképzelem azt a téli világot, ahogy Kölcsey falujában fúj a szél, hordja a havat, és ő zord magányában a kandalló előtt valami olyan ajándékot ad a nemzetnek, amit ő maga sem tud, hogy így lesz. Ilyen hangulatba tudok kerülni január 22-én.” Az óbecsei este hangulata is ilyen magával ragadó volt: a ritmusra megmozdultak a lábak, felidéződtek bennünk a saját gyermekkori élményeink az elhangzott népdalok szövegéről, dallamáról. Új kifejezéssel is gazdagodtunk, hiszen megtudhattuk, hogy a „vityiló” a régi óbecsei szóhasználatban táncos mulatságot jelentett, afféle „házibulit”, ahogyan az egyik adatközlő mesélte. A bőgő néphagyományból eredő temetésével pedig a nevetés csalt könnyeket a nézők szemébe. S ha a megemlékezést indító közös Himnusz éneklésnek összetartó ereje volt, a néptánc, a népdalok ugyanúgy az összetartozást erősítették határon innen és túl a Tisza mellett.
Postáné Pető Györgyi
- Hirdetés -