Vélemény

Ballai Attila: Karácsony Csernobil-szindrómája

Két napja az az érdemi kérdés, ki lesz az ellenzék új budapesti főpolgármester-jelöltje. Illetve lesz-e egyáltalán, aki Karácsony Gergely helyére lép, akit odalöknek? Vagy marad minden a régiben? Mert bár a csütörtök délelőtt kiszivárgott hangfelvételen Karácsony a korábbiakat is alulmúló tartalommal és formában gyalázza és hitelteleníti az összefogást, „szövetségeseit” és saját magát, hamisítatlan szovjet logikával most is az a fő baj odaát, mint 1986 tavaszán, Csernobilban: a robbanás, a katasztrófa még hagyján, de hogyan kerülhetett mindez napvilágra?

Ha október 13-án nem önkormányzati választásokat rendeznének országszerte, hanem mondjuk ökölvívó-mérkőzéseket, akkor a fővárosi meccs az egyik fél súlyos sérülése miatt elmaradna. Hacsak valaki be nem ugrana a kihívó helyébe, aki egyébként sem volt a címvédővel egy súlycsoportban. Igaz, jegyezzük meg: Karácsony súlycsoportjába roppant nehéz belefogyni.

A magyar belpolitikában, az úgynevezett baloldal évtizedes vesszőfutásában járatlan, avatatlan külső szemlélő azt hinné, ez példátlan, ennél nincs lejjebb. Márpedig lejjebb mindig van, és példa is akad. Nincs új a budapesti nap alatt; a múltidézést még kerek évforduló is segíti. Öt éve október ­12-én, az ideihez képest egy nap eltéréssel rendezték az önkormányzati választásokat, és ezt megelőzően két héttel, 2014. szeptember 29-én lépett vissza a jelöltségtől az ellenzék addigi szilárdnak lódított reménye, bizonyos Falus Ferenc.

Bevillan még a neve? Ha igen, bizonyára ama utánozhatatlan Ice Bucket Challenge, azaz jegesvödör-akcióról. Az volt az igazi, zsigeri balos önfeláldozás mintapéldánya. Ha a családi háza nappalijában, a perzsaszőnyegen, a mahagóniasztal előtt, márkás öltönyben és cipőben zúdította volna nyakon magát a hideg vízzel, azt mondom, ez valami. Csakhogy ő kopottas pólóban, lógós rövid gatyában, „endékás” zokniban, meghatározhatatlan típusú és állagú lábbeliben, az atomháború másnapját idéző környezetben, bokáig sárban, az előtérben két ázott kutyával, hátrébb egy lóval kapta szemben a vödröt. Slusszpoénként a víz jelentős része a mellette tébláboló kiskölyökre fröccsent, amitől ő harsányan bőgni kezdett.

Valóban sírnivaló volt az egész. Mint ahogyan a „kampány” is, amely Falus augusztus 15-i bemutatásával és szeptember 5-i „programhirdetésével” indult, majd szeptember 29-i visszalépésével zárult. Ekkor szedték elő valamelyik panoptikumból Bokros Lajost, és miután leporolták, bajuszát fazonra vágták, kapott is – Tarlós István 49-ével szemben – 36 százalékot. Nagyjából ennyit összeszedett volna Falus is, Karácsony is, de Pinokkió vagy a vasorrú bába is.

Egyrészt, mert ezek jelentős részben protest­szavazatok. Másrészt, mert az európai léptékű nagyvárosok a világ olvasztótégelyei, amelyekben mindenféle szerzet összegyűlik. Szerencselovagok, ügyeskedők, okoskodók, munka helyett értékelésből élők, lila ködben botorkáló álértelmiségiek, akik bármely hegyvidéki zsákfaluban heteken belül éhen halnának, hiszen ők az orosz irodalomban tökéletesen ábrázolt felesleges ember típusai. Pont, mint Karácsony. Természetes, hogy mindig egymást támogatják. Szerencsére szilárd, áttörhetetlen felső plafonnal, és ezt szerintem tudják is. Meg­győződésem, ha minden budapesti abban a hitben voksolna, hogy csakis ő dönt a főpolgármester kilétéről, Tarlós kirívó fölénnyel nyerne, mert épeszű ember nem ellensége saját magának és az otthonának.

A méltányosság érdekében azért tegyük hozzá, az öt éve leváltott Falus a fentiek tekintetében mindenképpen elviselhetőbb volt Karácsonynál. Legalább értett valamihez, egy szakterülethez – ami persze köszönőviszonyban sincs a városvezetéssel –, nem hiteltelenítette el az előélete és a szakadatlan menekülése, bukdácsolása egyik valótlanságból a másikba. Főpolgármesterként nyilván ugyanannyira haszontalan lett volna, mint Karácsony, de talán nem lett volna annyira kártékony. Elálldogált a sarokban, mint egy szobanövény. Egyszer, mint az előbb említettük, meg is öntözték. Mégis mennie kellett, két héttel a nagy nap előtt.

Ezért is rejtély, Karácsonyt vajon ki és meddig tartja még meg különféle pozí­cióiban. Tisztán pragmatikusan gondolkodva, az ő lecserélése semmiféle kockázatot nem hordozna, hiszen csütörtöki agy- és szómenése óta nála gyengébb jelölttel kirukkolni úgyszólván fogalmilag kizárt. Még akkor is, ha a kínálat momentán mindössze két fő: Puzsér Róbert és Berki Krisztián.

Kissé komolyabbra fordítva – bár ebben a helyzetben nem könnyű – és a gyakorlatiról elvi síkra terelve a történetet, adódik még egy alapkérdés: miért nem érzik úgy, legalább egyszer politikai pályafutásuk során az érintettek, hogy elérkezett az igazság pillanata? Jó, ne túlozzunk, a részigazságé. Most, amikor ez a játszma úgyis elveszett, miért tetézik a hazugságokat újabb hazugságokkal, miért nem könnyítenek végre a lelkükön, és ami még sokkal fontosabb, a támogatóik, az istenadta nép lelkén?

Nem Karácsony Gergelytől várom ezt, tőle én nem várok semmit. Ellenben azt gondolom, akad még odaát néhány józanabb, mentálisan és morálisan nála jóval kevésbé sérült politikai szereplő. Akik esetleg azt is tudják, hogy egy társaság presztízse pontosan annyit ér, amennyit a legalacsonyabb presztízsű tagjáé. Ha pedig ezt a személyt még vezetővé is emelik, az halmozottan hátrányos helyzetet teremt. Ezért aztán felfoghatatlan, hogy azok, akiket egykori miniszterelnök-jelöltjük, jelenlegi főpolgármester-aspiránsuk rendre nyilvánvalóan semmibe vesz, tolvajnak, leendő börtöntölteléknek ír le, az őt terhelő, bármely felelősséget rájuk pakol át, miért nem hátrálnak ki mögüle?

Nem úgy, mint Falus vagy két éve Botka mögül, szégyenlősen, a kertek alatt elkullogva. Hanem kiállva a nyilvánosság elé, teleszíva a tüdőt friss levegővel, és egyszer végre tiszta tekintettel, tiszta aggyal meggyónva: hibáztunk, nem először, sokadszor, de ekkorát még soha, ez az ember méltatlan volt mindenféle bizalmunkra, támogatásunkra, elnézést kérünk mindenkitől, őt örökre feledjük, és igyekszünk javítani.

Innen és most persze roppant nehéz. Különösen alkalmas beugró híján. Hiszen akárkit nézünk odaát, itt, a mi térfelünkön is szekunder szégyenérzetünk támad, és szánjuk az ország jobb sorsra érdemes, balos orientációjú harmadát, talán már csak negyedét. Rájuk kellene bízni ezt az ügyet, bizonyára bölcsebbek, mint a kevés kivételtől eltekintve soha többséggel meg nem választott képviselőik.

Nemcsak az előválasztást, az „előjelölést” is át kellene engedni nekik. Vállalva persze az esélyét, hogy egy-egy listán Gyurcsány, de talán még Lenin neve is felbukkan.

Az eredeti cikket itt olvashatja el.

- Hirdetés -

Hasonló bejegyzések

Ne éljük át újra 2002 lidércnyomását!

cs3_admin

A vasárnapi választás tétje

cs3_admin

Bevándorláspárti felvonulás Brüsszelben

cs3_admin

Bayer Zsolt: Gyűjtésből kampány

cs3_admin

Georg Spöttle: Országúti háború

cs3_admin

Galló Béla: Hippokratész őszödi beszéde

cs3_admin

Kacsoh Dániel: Valóban humanitárius

cs3_admin

Fricz Tamás: A belénk égetett őszödi beszéd

cs3_admin

„Halott fideszes a jó fideszes” – ez nem ütközik a Facebook alapelveibe?

cs3_admin

Honlapunk megfelelő működéséhez „sütiknek” nevezett adatfájlokat (angolul: cookie) kell elhelyeznünk számítógépén, Ön bármikor módosíthatja ezeket a beállításokat a böngészőjében. Elfogadom Olvasd tovább