Nagyboldogasszony ünnepén fülembe cseng a szentmise bevezető éneke, a gregorián dallam: Signum magnum apparuit in caelo… Nagy jel tűnt föl az égen, egy asszony, akinek ruhája a Nap, lába alatt a Hold, feje körül tizenkét csillagból korona…
Templomok jelennek meg előttem, katolikus és ortodox templomok, a Nagyboldogasszony tiszteletére emelt szentegyházak.
S ezen az ünnepen Máriára tekintve arra gondolok: az ember akkor is lehet történelemformáló, ha „csak” a feladatát teljesíti… A legegyszerűbb ember is.
A vállalásból fakad az élet. Jövő csak akkor tárul föl, ha az ember kész a bizonytalant is bizalommal elvállalni. Nagyboldogasszony ünnepe nekem elsősorban erről beszél. Egy egyszerű leány, aki igent tudott mondani az Isten akaratára, mindannyiunk számára a teljes élet példájává lett.
Mária mennybevitelének tiszteletére alapította I. András király 1055-ben – 965 évvel ezelőtt – a Balaton fölött emelkedő dombon, a Tihany-félszigeten a bencés apátságot és a templomot.
Mi az, ami az embernek jár? Adok-veszek világban élünk, számításokkal. Kiszámíthatóvá szeretnénk tenni az életet, s akkor előbb-utóbb értelmetlenné válik. Az élet nem „jár”, hanem ajándék. Amit elfogadni kell. Amire „igen”-t kell mondani. Az élet mindig kiszámíthatatlan. Nem úgy általában, hanem a saját életem. Teljesíteni az ajándékozó akaratát… Hogy egészen személyes legyek: sosem gondoltam arra, hogy ennek a Nagyboldogasszony tiszteletére emelt szentélynek leszek egy időre a felelőse. Megbíztak vele. Rám bízták. Elvállaltam. Olyan körülmények között, amikor kusza állványerdő volt a templomban, és nem volt látható az ég… Ott kellett elkezdenem dolgozni, ahol igazában nem ismertem senkit. Olyan munkát kellett végeznem, amire soha nem készültem. Amikor először néztem ki az első tihanyi reggelen az ablakomon, köd borította a tájat mindenütt. Úgy éreztem, hogy teljesen egyedül vagyok. De mégis…
Szent helye ez a magyarságnak, mondta nekem valaki, egy köztiszteletben álló ember, amikor meghallotta, hogy Tihanyba fogok kerülni. Megtapasztaltam itt ezt azóta, amikor nemcsak turisták, hanem zarándokok is jöttek és jönnek, és éneklik az Árpád-házi király sírjánál: Isten, hazánkért térdelünk elődbe… Vagy a Celli Mária-oltár előtt: Boldogasszony anyánk… Vagy amikor évről-évre ismétlődően könyörgünk katolikusok, protestánsok együtt a magyarságért: hálát adunk keresztény magyar elődeinkért, s imádkozunk azért, hogy akik utánunk következnek, hűségesek lehessenek magyarságukhoz és kereszténységükhöz, és elhelyezünk egy szál virágot az alapító András király sírjára. Így lesz ez most is, szeptember második szombatján.
Nagyboldogasszony és Szent István ünnepe számomra valahogyan összetartozik. Ezen az ünnepen ajánlotta föl országát István király, reménytelennek tűnő helyzetben, kilátástalan körülmények között, elveszítve fiát, s azt látva, hogy föllázadnak ellene. Akire országát itt a földön bízhatta volna fia után, éppen az lázadt föl ellene. A mélységből kiáltott föl az ég felé: „Oltalmad alá futunk, Istennek szent Anyja, könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején…” Pusztulunk, veszünk, s mint oldott kéve, széthull nemzetünk – ezt érezzük ma is sokan. S elfeledkezünk arról, hogy történelmet alakítani nem a nagy tettekkel lehet, hanem a mindennapos vállalásokkal. Erről beszél nekem Mária, erről beszél nekem a Nagyboldogasszony ünnepe, amikor az emberi beteljesedést ünnepeljük, mert erről van szó: Mária, az ember, Isten kegyelméből igent mondott az életre, az Isten akaratára. Végigkísérte Jézust egész életútján, egészen a keresztig, vállalva a keresztre feszítés sötétségét, s nem futott el, hanem ott maradt és kitartott mindvégig.
Vállalni, ott maradni, igent mondani…
Történelem formálódik minden egyszerű ember vállalása nyomán. Szükség van a hétköznapok hűségére. S a hűségnek nem egyszerűen az a gyümölcse, hogy megmaradunk, hanem ennél sokkal több. A távlatok. A jövő.
Korzenszky Richárd
- Hirdetés -