A Tisza-partnak ezen a szakaszán a tél festői környezetet épít. Amikor Szigeti Szabolccsal találkoztam, olyan érzésem volt, mintha a csongrádi táj már régen felvette volna az ő hangját, az ő történetét és tenni akarását. Bölcsen, megfontoltan, egyszerre halk és hangos megnyilvánulásokkal.
“Látod? Ez a köd…ez üzen valamit.”
A beszélgetés innen indul. A ködből, a csendből, abból a világosságból, amelyre csak az képes, aki már megérkezett oda, ahol valójában lennie kell.
– Kezdjük ezzel; hogy vagytok 2025 decemberében?
– Jól, köszönöm. Hálásan és nyugodtan. Én minden reggel úgy ébredek, hogy mielőtt bármi is történne, kinézek az ablakon. Ahogy a Körös-torok megmutatja magát… onnantól a napom iránya is kész. Lehet, hogy sűrű ködben áll minden, lehet hogy a víz túl magas vagy túl alacsony, mindegy. Ez a táj olyan, mintha minden nap azt mondaná: nyugalom, megvan a helyed. A mai köd is ilyen. Nem látsz sokat, de érzel mindent. Van benne valami sejtelmes, valami mesebeli. Én ezt szeretem, hogy a Körös-torok még a bizonytalanságot is biztossá tudja tenni.
Az advent illata Csongrádon: „A kürtős kalács nem csak tészta. Történet.”
– Az adventi időszakban a városlakók már az illatról tudják, hogy elindult a sütő…
– Igen, szerencsére idén is meghívtak a főtérre. Nagyon jó érzés, amikor az emberek odajönnek és azt mondják: Szabolcs, nélkületek nincs karácsony. Ez olyan melegség, ami az ember szívét megérinti. A kürtős kalács illat, emlék, találkozás. A receptet Székelykeresztúron tanultam. Egy napon, amikor Csabánál – Krisán Csabánál – pihentünk, ő felvetette: Menjünk ki a piacra! Na ott történt valami. Az illat… az a semmi mással össze nem téveszthető, édes-füstös, meleg aromavilág… ott megéreztem, hogy ennek a kalácsnak lelke van.
Ekkor kerül szóba Farkas Csaba is, az erdélyi mester.
– Ő tanította meg nekem igazán a tészta készítését, de csak egy kikötéssel: senkinek nem adom tovább. Azt mondta, édesapád pék volt, én is pék vagyok. Ha megígéred, hogy tisztességgel viseled ezt a tudást, akkor megtanítom. Így lett. Különös, hogy anyaghányadban kevesebb, mint amit a könyvek írnak, de a kevesebb néha több. Ez itt szó szerint igaz.
Ebben a kalácsban ott van Erdély múltja, a barátaim szeretete és a saját emlékeim is.
„A Köröstorok Csongrád szíve – de nekem a saját szívem közepén van”
– Milyen a Körös-torok 2025-ben?
– Most először érzem őszintén azt, hogy végre elindult valami. Pályázatok, fejlesztések, építkezések. Szerintem Csongrádnak ez az egyetlen igazán nagy kitörési pontja. Ezt lehet szeretni vagy nem szeretni, de így van: ez vonzza az embereket, ez mozgat meg tömegeket.
1991-ben lett eladó a nyaraló. Megnéztem és ott, abban a pillanatban tudtam, hogy ebben a helyben több van. Nem lehetett nem észrevenni a jövőt. Már gyermekkoromban is nagy hatással volt rám ez a hely, mindig az életem része volt. Azt hiszem, azok a gyerekkori nyarak voltak az első horgonyok. A Körös-torok már akkor az otthonom volt, csak később értettem meg.
A szüleimmel minden évben lejöttünk ide. Sátrak, barátok, gyerekek, homok, víz… akkor még csak három épület állt itt. Csupán három! Mégis mindenünk megvolt. Olyan nomád körülmények között voltunk, hogy ma már mosolyogna rajta az ember, de akkor… akkor ez volt a szabadság. A természet nevelt minket. Itt tanultam meg, mit jelent megállni, figyelni, alkalmazkodni.
A diszkós múlt… igen. Akkoriban nyári és őszi diszkóban gondolkodtam, még a Csukában is. Majd a vendéglátás mellékszálként indult, de szépen lassan főszál lett. Idén letettem a szakácsvizsgát is. Én voltam a legöregebb diák, de nem a legkevésbé lelkes. Szerintem fontos, hogy mindig tanuljunk.
“A fizetség? Egy tál meleg étel, egy kupica pálinka, egy kézfogás. A tisztelet.”
– A család, az advent, az ünnep mit hordoz számodra?
– Az ünnep számomra a család. Csend és belső fény. Szenteste együtt vagyunk a lányunkkal, az unokánkkal: halászlé, túrós csusza, bejgli. Másnap szintén együtt, majd átmegyünk az öcsémékhez. Nincs nagy felhajtás, nem az a fontos. A karácsony nem az utcára való, hanem az ember szívébe.
A nagyapám a Bacsadűlőn volt borosgazda. Szigorú és tisztességes ember volt. Nála tanultam meg, mit jelent békében élni a másikkal. Esténként kiültek a szomszédokkal a nagy rönkökre, a férfiak egyikre, a nők másikra. Nem volt ott televízió, sem rohanás. Csak beszélgetés. Ha valaki azt mondta, kellene egy kis segítség holnap a szőlőben, akkor mentek. Dolgoztak, segítettek, nem számolták a perceket. A fizetség? Egy tál meleg étel, egy kupica pálinka, egy kézfogás. A tisztelet.
“Ehhez képest a mai sötétség… nagyon nagy kontraszt.”
Úgy érzem messzire sodródtunk. A tisztelet, a figyelem, a szeretet valahogy megrekedt a rohanásban. Jó lenne, ha a nagyapám rönkjeinek szellemisége visszaszivárogna a mindennapokba. Hogy néha csak leüljünk valahová, beszélgessünk, meghallgassuk egymást. Mert az ember nem magának való. A közösségtől lesz egész.
- Hirdetés -