Az alábbiakban Todorovits Rea szívszorító írását közöljük az ausztriai iskolai lövöldözés kapcsán.
Ma reggel egy anya Grazban még benézett a kamasz gyereke szobájába.
Megint minden szanaszét – a pulóver az ágytámlán, a fülhallgató a padlón, jegyzetek, üres ásványvizes flakonok.
Szólt, hogy siessen már, mert megint elkésik.
Egy félmondat, egy szemkontaktus.
Még visszafordult egy utolsó „vigyázz magadra”-ra.
Aztán soha többé nem látta a gyermekét.
Mert ma reggel valaki bement egy osztrák középiskolába, és ott maradt tíz élet a padlón. Köztük gyerekek. Köztük tanárok. Egy olyan világban, ahol valaki úgy döntött, hogy egy iskolában lövöldözni fog.
És miközben a világ másik felén az emberek zokogva keresik a nevét, az arcát, a cipőjét a vértócsában…
Mi reggel kicsit bosszúsan tettük helyére a bögrét, amit megint ott hagyott.
Vagy csak próbáltuk elérni, hogy végre ránk nézzen a telefonja mögül.
Micsoda kiváltság ez.
Nem is tudjuk, mekkora.
Azt hisszük, a hazaszeretet valami régimódi szó. Ünnepélyes zászlólengetés.
Pedig sokkal inkább az, hogy reggel egy biztonságos országban indíthatjuk útnak a gyerekünket.
Hogy az iskola nem egy hely, amitől tartani kell, hanem egy olyan, ahol lehet kérdezni, hibázni, barátkozni.
Ahol nem csak tantárgyakat tanul, hanem azt is, hogy van helye a világban.
És ennek természetesnek kell lennie, ez soha nem lehet kiváltság.
A gyerek: szent.
Mindenféle papír nélkül is.
Nem számít, milyen családból jön. Milyen hátizsákot hord. Milyen jegyeket kap.
A gyerek mindig szent.
És nekünk, akik ma este is elmondhatjuk majd: „húzd fel a pizsamád” vagy „kapcsold ki a gépet” –
a minimum, hogy egy pillanatra hálásak leszünk. Ismét. Nagyon.
Mert lehet, hogy nem minden napunk idilli, de ha a gyereked élve hazaér az iskolából: az a nap szent.
Todorovits Rea
- Hirdetés -