„Mióta az eszemet tudom, mindig is futballmeccsre járó ember voltam, de olyan lelkesítő élményben, mint most, még soha nem volt részem.
A budapesti magyar-francia futballmeccs több volt közönséges EB- csoportmérkőzésnél.
A szurkolói zónába érve egy csoport srácon akad meg a tekintetem, akik a térdelés szokását bíráló molinót emelnek a magasba. A kép féltérdre ereszkedő embert ábrázol, ferde vonallal áthúzva – ezek a srácok elutasítják ezt a lealacsonyító gesztust.
A molinó körül sürgölődő fiatalok közül Gergellyel és Sanyival elegyedem szóba. Elmagyarázzák, miért tartották fontosnak, hogy tiltakozzanak a térdelés angol-amerikai gesztusa ellen. – Mi mások vagyunk – mondja Sanyi. – Büszke emberek, akik senki előtt nem hajlanak meg.
A néhány lépéssel odébb álló Orsolya azt fejtegeti, hogy a féltérdre ereszkedés rituáléjának semmi köze a rasszizmus elutasításához. – Újfajta szenteskedés ez, a gyomrom is felfordul tőle.
A fiatalok egymás után bizonygatják, hogy mi magyarok márpedig nem vesszük át ezt a marhaságot. Külön is dühíti őket, hogy amikor egy előkészületi meccsen kifütyülték a féltérdre ereszkedő ír csapatot, a nyugati sajtó rasszistának minősítette őket. Úgy érzik, a nyugati média afféle gyarmati népségnek tekinti, s mint ilyeneket, minduntalan leckézteti őket. Elegük van, ezért készítették el a molinót.
Ezekkel a fiatal szurkolókkal beszélgetve olyan érzése támad az embernek, mintha nagyot szippantana a józan ész levegőjéből. Zsongásuk ragályos; nemcsak a józan ész, hanem a szabadság szellemét is érezni a forró, koranyári levegőben.”
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
- Hirdetés -