Vélemény

Üzenet mindenkinek, aki nem állt meg segíteni Gesztesin!

Resuscitation on the road

Az alábbi írás a she.life.hu-n jelent meg, amelyet teljes terjedelmében közreadunk.

Gesztesi Károly meghalt. Mikor először hallottam, legalább 3x visszakérdeztem, hogy ez most tényleg tuti zicher? Csak mert az ember nehezebben fogadja el olyanok halálát, akik egész életében “jelen” voltak.

És mivel a színművész az én születésem idején már javában ismert volt, így nekem meg sem fordult a fejemben, hogy ő is meghal egyszer. És az a csúnya az egészben, hogy talán nem is halt volna meg, ha…

Ha az emberek nem hagyják cserben. Persze, mivel nem voltam ott, így csak a felröppenő hírek alapján tudok tájékozódni. De sajnos, amit olvastam, eléggé jellemző a mai társadalmunkra.
Az a szolgálaton kívüli mentős adott interjút, aki először észrevette az 56 éves híresség autóját a zebrán. Elmondta, hogy egyedül nem tudott segíteni a színészen, ugyanis ki kellett volna szedni a kocsijából ahhoz, hogy újra lehessen éleszteni.

Csakhogy, egyetlen árva lélek sem állt meg segíteni…

A mentős azt nyilatkozta, hogy végső kétségbeesésében már az autók között rohangált és úgy kiabált segítségért – de a legtöbben csak megálltak, meghallgatták, és amint zöldre váltott a lámpa, továbbhajtottak. Hosszú időn keresztül SENKI nem állt meg segíteni. Végül egy traumatológus orvos érkezett a helyszínre, aki értesült a riasztásról, illetve egy futár csatlakozott harmadiknak. Így tudták csak kiemelni az autóból, hátra fektetni és megkezdeni az újraélesztést. 50 percig küzdöttek érte, miközben már a rohamkocsi is a helyszínen volt, de nem jártak sikerrel. A mentős azt is elmondta, hogy ha hamarabb neki tudott volna látni az újraélesztésnek, akkor talán lett volna rá esély, hogy a színész túlélje a szívinfarktust.

És itt a bibi…

Nem az a lényeg, hogy hány százalékkal lett volna több esélye. Hanem az, hogy lett volna esélye! Mikor szomorkodni kell, hogy “Jaj, szegény Gesztesi!”, meg “Jaj, de szörnyű lehet a szeretteinek!”, akkor marhára együttérzőek tudunk lenni. Mikor nyomni kell a szívecskés lájkot a halálhíréről szóló cikk alatt, akkor nagyon aktívak tudunk lenni. De amikor valaki kétségbeesetten könyörög segítségért, akkor elfordítjuk a fejünket, nem vállalunk felelősséget, nem segítünk egymásnak.

Gyerekkoromban egyszer velem is történt hasonló. A körülményeket most nem mesélem el, mert hosszabb, mint amennyire izgalmas, a lényeget viszont igen. 12 év körüli lehettem, mikor fényes nappa megszúrta egy kés a térdemet. Ültem az út szélén, nem tudtam ráállni, és segítséget vártam. Pont akkor állt meg egy távolsági busz, amiről legalább 2 tucat ember szállt le, és mind mellettem sétáltak el. De kizárólag egy idős néni állt meg megkérdezni, hogy mi van velem – aki a korából fakadóan olyan gyenge volt már, hogy nem is tudott volna felsegíteni. Tehát ott maradtam az út szélén, amíg az anyám meg nem érkezett. Kicsi gyerek voltam még, de azt már felfogtam, hogy ami velem történt, az nem normális.

Nem normális, hogy átnézünk egy bajbajutott emberen. Nem normális, hogy nem vagyunk hajlandóak kilépni a komfortzónánkból – még akkor sem, ha valakinek az élete múlik rajta. Nem normális, hogy mikor egyszer régen elájultam reggel a 6 órás buszon, akkor hamarabb néztek züllött kábszeresnek, mint egy hányingertől szenvedő diáknak. Egyszerűen nem értem: hova tűnt mindenkiből az emberség?

Ha egy törött lábú kiskutyát látunk az utcán, akkor már azonnal küldjük róla a fotót a legközelebbi állatmentő szervezetnek, vagy a hónunk alá kapjuk, és szaladunk vele haza. De ha egy ember van bajban, akkor arra sem vagyunk hajlandóak, hogy rápillantsunk az illetőre.

Csak én érzem úgy, hogy ez rohadt nagy baj? Hogy már fel sem nézünk a nyomorult mobiljainkból, csak gépiesen átlépünk a földön fekvőn, és chatelünk tovább? Bezzeg, ha a saját gyerekünkről, szerelmünkről, anyánkról lenne szó, akkor elvárnánk, hogy mindenki legyen kurvára készséges.

Egyáltalán nem vagyok büszke. Nem vagyok büszke, hogy ilyenek lettünk mi, emberek – még ha magamat nem is sorolom feltétlenül ebbe a halmazba. Ahogy azokat sem, akik egymás után dobnak össze vadidegen kisfiúknak millókat, hogy meggyógyulhassanak. Mert ők is sokan vannak. És pont ettől még szomorúbb, hogy sokan meg pont ugyanolyanok lettek, mint amilyenek a körülöttünk lévő gépek: programok alapján működő, érzelmekre képtelen, megingathatatlan biomasinák.

Nem vagyok büszke, hogy az egyik legerősebb tulajdonság manapság a képmutatás. És jó lenne elgondolkodni azon, hogy mi lesz így velünk mondjuk, 30 év múlva: talán már egyetlen ember sem fog segítségért kiáltani, mert tudni fogja, hogy tök felesleges… Tartsd életben!

Sokan vannak, akik azért nem segítenek éles helyzetben, mert fogalmuk sincs, mit is kellene csinálniuk. Ha te is úgy érzed, hogy elhasalnál, ha neked kellene újraéleszteni egy embert, akkor nézd meg az Országos Mentőszolgálat Alapítvány videóját néhányszor! Minden benne van, amit tudni érdemes.

Azoknak, akiknek van jogsijuk, ezt már egyszer megtanították – de ne gondold azt, hogy mivel már egyszer hallottad, tudnád is alkalmazni! Próbáld ki otthon, biztonságos körülmények között! Meg fogsz lepődni, hogy még úgy is óriási lesz rajtad a nyomás, hogy nem is igazi haldoklón próbálsz segíteni.

Lovay Fruzsi

Az eredeti cikk itt olvasható el.

Kiemelt kép illusztráció

Hasonló bejegyzések

Disznóságok a szentesi gödör alján

cs3_admin

Érettségivel Clean Manager lehetsz

cs3_admin

Hámori Tamás: Folytatás

cs3_admin

Agresszívvé teszik-e a gyereket az erőszakos videójátékok és a kemény dalszövegek?

cs3_admin

Történelemoktatók Szakmai Egyesülete: A kritikák egyre inkább elveszítették szakmai mivoltukat és kezdenek egyértelműen politikai-ideológiai jelleget ölteni

cs3_admin

Ágoston Balázs: Gyűlölik a hazafiasságot

cs3_admin

Szentesi Zöldi László: Hazafelé

cs3_admin

Pócza István: Niedermüller és a kettős beszéd

cs3_admin

Hámori Tamás: A téma az utcán hever…

cs3_admin

Honlapunk megfelelő működéséhez „sütiknek” nevezett adatfájlokat (angolul: cookie) kell elhelyeznünk számítógépén, Ön bármikor módosíthatja ezeket a beállításokat a böngészőjében. Elfogadom Olvasd tovább