Nézem a fényképet a Magyar Nemzet oldalán. 1975-ben készült. Rajta van minden, amitől szabadulni akartunk egykoron.
Odafönt a pulpituson Brezsnyev, Kádár, Biszku Béla. Válogatott gyilkosok. Alattuk pedig, a szószéken, egy fiatal, tehetséges rendező, bizonyos Székely Gábor szónokol.
A Magyar Szocialista Munkáspárt 11. kongresszusán vagyunk. Tizenkilenc évvel 1956 után. A kivégzettek jeltelen sírban, a börtönviseltek már akár éjjeliőrök is lehetnek valahol, egy lepusztult, vasporos reszelőgyárban, a nép pedig már önfeledt, már ki vannak mérve az első nadrágszíjparcellák az M7-es mentén, rajtuk kiszuperált Ikarus busz, az asszony horgolt függönyt az ablakára, és a rossz autógumik is be vannak ásva félig a földbe, vidám sárga-piros-kék színekre festve, kijelölvén a birtok s a létezés határait.
1975 tavaszán vagyunk. A „szocialista tábor” már bevonult Csehszlovákiába, már hat év is eltelt azóta, hogy Jan Palach elégette magát a Vencel téren, Kundera pedig éppen ebben az évben emigrált Franciaországba. Viszont még harminchárom évet kell várnunk, hogy megtudjuk ezt:
„A 624/1950-es rendőrségi bejelentést a Cseh Belügyminisztérium archívumában találták meg, eszerint »Ma 14 órakor Milan Kundera nevű hallgató (született: 1929. április 1., Brnóban) a helyi rendőségen bejelentést tett, hogy egy diáklány este találkozni fog egy bizonyos Miroslav Dvorácekkel, aki valószínűleg dezertált, előző év tavaszán illegálisan Németországba utazott.« Ezután a bejelentés után a hatóság azonnal letartóztatta Dvoráceket. Az akkor 21 éves Kundera nem ismerte személyesen, akit elárult, csak közvetítő útján hallott a randevúról.”
„A fiatalembert, Miroslav Dvoráceket a kommunista állambiztonság halálra ítélte, majd büntetését 22 év börtönre enyhítették, amiből 14 évet le is ült. Az 1950-ben történt eset dokumentumait egy történész találta meg az egykori Állambiztonsági Hivatal levéltárában.”
Ó, a lét elviselhetetlen könnyűsége…
Székely Gábor pedig arról beszél ott, a szószéken, 1975 tavaszán, Brezsnyev és Kádár és Biszku szájszagában, hogy „színházunk és a legtöbb vidéki színház igyekszik olyan új, a mához szóló, a jelenünket tükröző, a jelen kérdéseire választ kereső, világnézetileg elkötelezett színházat létrehozni, amelyben szórakoztatnak, és egyben formálják az új szocialista embert”. És arról is, hogy „új szervezettségű színházakra van szükség. Új műhelyekre, amelyek segítségével nemcsak a magyar színházművészet léphet jelentősen előre, hanem általuk megvalósulhat pártunk művelődéspolitikája, a tudati és esztétikai nevelés, a munkásművelődés, az ifjúság művelődése éppen úgy, mint a szocialista gondolkodás alakítása, az emberek erkölcsi-ideológiai nevelése, a szocialista, kommunista ember megformálása.” Taps.
Sokáig azt gondoltuk, mindez nem jelent és nem is jelentett semmit. Nem volt igazunk. Mert igenis, ma már tudjuk, vagy inkább muszáj lenne tudnunk, hogy létezik a „szocialista, kommunista ember”, és azt bizony „meg is kell formálni”.
Ez az embertípus például a Székely Gábor-féle tehetség. És van belőle még sok. Ott van Bódy Gábor, aki megcsinálta kamaszkorom egyik csodáját, a Psychét, s közben heti rendszerességgel írt beszámolókat kollégáiról, barátairól, bárkiről a BM III/III-as ügyosztályának. Édesapám filmoperatőrként s barátként tagja volt annak a társaságnak, amelyben mások mellett Szabó Ildikó (Zazi), Fogarasi István gyártásvezető és Bódy múlatta az időt. Egy alkalommal talán Zazi lakásán buliztak, amikor Bódy lemutatott az utcára, egy ott parkoló autóra, és azt mondta: – Ott ülnek az elvtársak, bennünket figyelnek, viszek le nekik kávét. – Apámék pedig el voltak ájulva, hogy micsoda nagyszerű, bátor gyerek ez a Bódy, micsoda fricska, micsoda gesztus ez! A halála után derült ki, hogy tényleg a kollégáinak, az elvtársainak vitte le a kávét, s közben nyilván arról is beszámolt, kik vannak jelen a házibulin…
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
- Hirdetés -