Lassan meguntam, hogy az ismerősök kérdezgetik tőlem, hogy mi lesz velünk, hová jutott a világ.
Mindig mondom, hogy nem tudom, ugyan honnan is tudnám.
Pedig a történelmi példák alapján a zajló folyamatok végét elég nagy biztonsággal lehet látni. Hogy az összeomlást el tudjuk-e kerülni, hogy a végül bekövetkező katasztrófa mekkora lesz, ezekre a kérdésekre lassan már a legfelkészültebb szakemberek is csak a vállukat vonogatják. A civilizációs válság eseményei már régen kikerültek az irányítás alól, öngerjesztővé váltak.
Európa hosszú évszázadokig volt az emberi civilizáció leggyorsabban, legdinamikusabban fejlődő hatalmi központja. Ennek lassan vége. Már mondhatják a harmadik világban, hogy „Most múlik pontosan …” mi pedig elengedtük, hadd menjen.
Nagyon tisztelem a kormány erőfeszítését, amellyel ezt megakadályozni igyekszik, és becsülöm azt a munkát, amivel ezt megfordítani próbálják. Van abban valami felemelő, ahogy az ember a lehetetlent kísérti folyamatosan, de ebben a civilizációs küzdelemben megítélésem szerint – ne legyen igazam – nem győzhetünk. Utóvédharcokat folytatunk, mert ezek a kérdések tőlünk nyugatra már eldőltek, és az ottani társadalom a végeredménybe szépen bele is nyugodott.
Természetesen látják ott is, hogy ez az út a valami nagyon-nagyon másfajta életbe vezet, ezért van ez a lázas „mindentevés”.
Az elmúlás – legyen az emberé vagy kultúráé – mindig fájdalmas. A hanyatlás félelemmel tölt el mindenkit. Mert a kérdésre, hogy mi lesz velük, nincs olyan válasz, amit el tudnak, el mernek fogadni.
Pedig mostanság is kell valamilyen válasz, ami megerősíti a saját nagyszerűségükbe, hallhatatlanságukba vetett hitüket. Ami alatt lassan, alattomosan, láthatatlanul közeledhet a XXI. század Első Nagy Katasztrófája.
Kiállnak hát a „jó ügyek”, a bálnák, az őserdők védelmében, megakadályozzák a klímaváltozást, védik a homoszexuálisok, a transzneműek jogait, szélesre tárják a földrész kapuit az új és még újabb népvándorlási hullámok előtt.
Olyanok ezek, mint a mi régi Lenini Utunk. Mítoszok, de mint mítoszok nagyon is erősek. Csökkenti a hívők szorongásait, vigaszt, megerősítést nyújtanak; de nyújtanak még valamit: szinte korlátlan hatalmat a hirdetőiknek. A haladás apologétáit pont nem érdeklik a bálnák, az esőerdők, és az LMBTQ közösség jogaival sem törődnek. De a hatalom megtartásáért leszámolnak mindenkivel, aki ellent mer mondani ezeknek a tanításoknak.
Most – a földrészen utolsóként – éppen velünk, magyarokkal.
Hogy arra elég lesz-e az erőnk és a példánk, hogy Közép Európát megőrizzük – mintegy modern Bizáncként – még valameddig európainak, abban tudok reménykedni. Ennyiben, és csak ennyiben a kormány küzdelme sikeres lehet, mert ez a csata még messze nem dőlt el. Sem a térség országaiban, sem az EU hatalmi központjaiban. Nem mindegy tehát, hogy hová húzzuk be azt a bizonyos „X”-et június 9-én.
Régi közhely, hogy a küzdelemhez erő kell. Kicsi országunknak kicsi az ereje, de ha ez az energia nincs szétaprózódva, akkor ez a relatíve kis, de koncentrált erő igen hatékonyan tudja megvédeni a megszokott életünket. Ennyiben a politikai hatalom koncentrációja tehát indokolt, mi több, szükségszerű.
Egyedül vagyunk, és csak magunkra számíthatunk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy az EU intézményeiben magyar EP képviselők a mi felhatalmazásunkkal visszaélve viseljenek gazdasági-pénzügyi háborút Magyarország ellen.
Ők nem demokraták. Ők renegátok. Ebben nem lehetünk vakok, és nem hihetünk mítoszokban sem.
Moderari
- Hirdetés -