Az ember mindig tanul.
Az Európai Unió igazságügyi biztosától, a belga Didier Reynderstől például a demokráciáról és a hatalommegosztásról tanultam néhány hasznos dolgot:
A választás akkor demokratikus, ha azon a liberális fősodor által támogatott jelöltek nyernek.
A bíróság akkor jó, ha az ítéletei az európai szuperállam politikai céljának megvalósítását szolgálják.
A jogállamiság akkor érvényesül, ha az érvényben lévő szabályok a nyugati pénzügyi-gazdasági érdekcsoportok maradéktalan kiszolgálásáról szólnak.
A sajtószabadság akkor teljes, ha a csapból is a brüsszeli politikai elit abszurd ideológiája folyik.
És végezetül, de nem utolsó sorban: a nép akkor európai, éretten gondolkodó, ha ész nélkül benyel minden ostobaságot, amit a „szabad sajtó” eléjük tálal.
Az úgynevezett nyugati demokráciákban a fenti követelmények majd mindegyike teljesül.
Ők már eljutottak oda, hogy a pártok céljai között nincs érdemi különbség. Mindegy kire szavaznak, a migránsokat a gettóikkal, a belföldi terrorizmust, az elszabaduló bűnözést, az LMBTQ jogokra és a zöld fordulatra épülő szélsőbalos politika agitátorait mindenképpen megkapják. A hangsúlyokban van még eltérés, de lényegében mindenki ugyanazt az igét hirdeti.
Kívülről szemlélve ez az Európai Unió új demokráciája.
Ezt a demokráciamodellt itt, Kelet-Európában már régen ismerjük. Volt ilyen Magyarországon is. Még vonultunk is. Nekünk persze nem volt ilyen szép színes zászlónk, csak olyan egyforma vörös. De vonulni az alatt is lehetett. Ki kényszeredett mosollyal, ki meg büszkén, peckesen, mint Csizmás Kandúr.
Láthatóvá vált még egy hasonlóság az utóbbi pár évben: az egyet nem értőket a brüsszeli politika is igyekszik ellehetetleníteni.
Ott még nem tartanak, hogy az Államvédelmi Hatóság elvigye az okvetetlenkedőt az Andrássy utca 60. szám alatti pincébe, de ezen kívül mindennel mással próbálkoznak.
Kerestek „belső embert”. Találtak is párat, csak mi választók nem kértünk belőlük.
Próbáltak zavargást szítani. Nem sikerült, mert Magyarország nem Ukrajna.
Próbáltak bírósági eljárásokkal abba az irányba kényszeríteni, amerre szerintük mennünk kellene. Nem jött össze, mert a jog a magyar embernek is otthonos terep. (Szerényen jegyzem meg, Magyarországon a nemzet már akkor jogi eszközökkel érvényesítette érdekeit az uralkodóival szemben, amikor Belgium nevű állam még nem is létezett.)
Legutóbb pedig az EU igazságügyi biztosa nyilatkozott, hogy aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. („Majd meglátjuk, hogy mi lesz a vége, ám biztos, hogy a támogatások segítségével az unió hatékony nyomást tud kifejteni.”)
Nahát! Az uniós források visszatartása politikai nyomásgyakorlás? Az Európai Unió zsarol egy demokratikusan megválasztott kormányt annak érdekében, hogy menjen szembe azzal a választási felhatalmazással, amit néhány hónapja a polgárok nagy többségétől kapott?
Örülök, hogy ezt a kérdést ilyen nyíltsággal tisztázta a belga Didier Reynders úr, az Európai Bizottság igazságügyi biztosa. Kétségünk eddig sem volt, de a jogászok úgy mondják, hogy a beismerő vallomás a bizonyítékok királynője.
Komolyra fordítva a szót: Magyarország 1526. óta nem létezik önálló államként; egy fél évezredet töltöttünk el úgy a Kárpát-medencében, hogy idegen hatalmaknak volt kiszolgáltatva a magyarság. A rossz hírem a brüsszeli uraknak az, hogy a kényszerítés egyetlen, a nyakunkra ülő hatalomnak sem ment jól, pedig próbálkoztak páran.
Még egy rossz hír: mi magyarok sosem lépünk egyszerre. Erről álmodozni is felesleges.
Az egyezségkötésben viszont jók vagyunk, és az adott szavunkat meg szoktuk tartani.
Ennyi a jó hír.
- Hirdetés -