“Már tényleg itt tartunk? Ez az agyatlan, rémisztő jelenség, hogy a politikát állandóan berángatjuk a sportpályára, már a gyerekeinket sem kíméli? Hogy merészeli bárki, mondom bárki közel negyvenezer magyar gyerekre kollektíve kijelenteni, hogy rasszista? Micsoda elborult gondolkodás kell ahhoz, hogy valaki pusztán egy politikus – nem mellesleg az ország miniszterelnöke – iránt érzett személyes, kigyógyíthatatlan utálatát egy az egyben átvetítse ennek a generációnak közel negyvenezer tagjára?
Nekem egy 15 és egy 9 éves fiam van, előbbi már a kora miatt sem mehetett volna ki a magyar-angolra, pedig nagyon szeretett volna, hiszen, mint a nemzedékének jelentős számú kortársa, ő is rajong Szoboszlai Dominikért, Sallai Rolandért, Fityóért és a többiekért, gyűjtötte és cserélgette a fociskártyákat anno. A nevükben, a karakterükkel FIFA-zik (nem csak Messi és Ronaldo nevében végre) és tángálja el virtuálisan és a kertben is többnyire a kisöccsét, aki pedig zongoraórán járt a meccs előtt, elnézést kérünk ezért a kilengésért, ezúton is. (Talán még Csajkovszkijt is hallgattak óra közben röviden a zongoratanárral, pedig ez ma nem komilfó, ja bocs, nem PC, tudom – ezért utólag is külön szégyelljük magunkat.)
Egy biztos, ha a fiaim ott lehettek volna, egyrészt bizonyosan nagy örömmel nézték volna a magyar labdarúgó-válogatott nem várt, angolok elleni győzelmét, így csak itthon örültünk neki a tévé előtt. Másrészt, ha ők is ott szurkolnak és a következő napokban azt olvasom róluk, hogy az én két gyerekem is a többi cirka negyvenezer gyerekkel együtt a nagy „rasszista, illiberális (és náci)” – ezt is leírta a nagyszerű szerző – massza része volt, akkor azért „rendesen útbaigazítanám” azt az embert, aki veszi magának a bátorságot, hogy ezt a felháborító és dühítően ostoba, valóban kártékony gondolatmenetet papírra vesse.
A lassan nyolcadikban végző nagyfiam, aki egy erős általános iskolában angolul és magyarul tanulta a 20. század történelmét, emlékeim szerint sosem jött úgy haza, hogy a suliban a nácizmus dicsőítéséről, vagy a „rasszizta filozófia elévülhetetlen érdemeiről” tanult volna, tőlünk itthon ilyesmit soha nem hallott, épp ellenkezőleg. Azt azonban – sok sportot nézünk, mily meglepő – régebben már többször megkérdezte, hogy mi ez a térdelés, és mire szolgál a meccsek elején, mert ő addig ilyet csak a templomban látott és mert régebben nem emlékezett ehhez hasonló jelenetekre, pedig végignézett pár üzemóra Európa-Liga, vagy Bajnokok Ligája meccset, amikor anya volt a műsorvezető. Elég jóeszű gyerek, én sem keresgetem sokáig a szavakat, a magyarázatom után ennyit fűzött hozzá éles gyereklogikával: „Anya, szerintem ennek nem itt van a helye”.”
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
- Hirdetés -