Ha az ember megöregszik, egy-egy évforduló, ünnep kapcsán már sokféle emléket tud előszedegetni az emlékezete tarisznyájából.
Egy régi-régi október 23-án olvastam egy cikket Albert Camus-től. A címe ennyi volt: „A magyarok vére”. Az általam ismert fordítás Münchenben jelent meg, 1986-ban a Nemzetőr kiadásában.
Idemásolom:
„Nem tartozom azok közé, akik azt kívánják, hogy a magyar nép újra fegyvert fogjon, bevesse magát egy eltiprásra ítélt felkelésbe – a nyugati világ szeme láttára, amely nem takarékoskodnék sem tapssal, sem keresztényi könnyel, hanem hazamenne, felvenné házipapucsát, mint a futballszurkolók a vasárnapi kupamérkőzés után.
Túl sok a halott már a stadionban, s az ember csak saját vérével gavalléroskodhat. A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét.
Azok közé sem tartozom, akik úgy hiszik, alkalmazkodni kell, ha átmenetileg is, bele kell törődni a rémuralomba. Ez a rémuralom szocialistának nevezi magát, nem több jogon, mint ahogyan az inkvizíció hóhérai keresztényeknek mondták magukat.
A szabadság mai évfordulóján szívemből kívánom, hogy a magyar nép néma ellenállása megmaradjon, erősödjön és a mindenünnen támadó kiáltásaink visszhangjával elérje a nemzetközi közvélemény egyhangú bojkottját az elnyomókkal szemben.
És ha ez a közvélemény nagyon is erőtlen és önző ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy vértanú népnek, ha a mi hangunk túlságosan gyenge, kívánom, hogy a magyar ellenállás megmaradjon addig a pillanatig, amíg keleten az ellenforradalmi állam mindenütt összeomlik ellentmondásainak és hazugságainak súlya alatt.
A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró-nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.
A magára maradt Európában, csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.
Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában. Hisszük, hogy valami bontakozik a világban, párhuzamosan az ellentmondás és halál erőivel, amelyek elhomályosítják a történelmet – bontakozik az élet és meggyőzés ereje, az emberi felemelkedés hatalmas mozgalma, melyet kultúrának nevezünk, s amely a szabad alkotás és szabad munka terméke.
A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják mindezt, s ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért, ha szerencsétlenségükben osztoztunk – miénk a reményük is. Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk!”
A hátamon szaladgál a hideg.
Mert innen, ezektől a gondolatoktól jutott el Európa szerencsésebb, nyugati fele, hogy az egykori elnyomók örököseivel, utódpártjaival akarják ismét bilincsbe verni Magyarországot, immár a saját hasznukra.
Már nem is arról van szó, hogy a gyilkosokat igazolják, hogy az áldozatok kiontott vérét elhazudják. Új elnyomó hatalom bontogatja a szárnyát Európában.
Ők is szeretnék megmondani, hogy a gyermekeinket hogyan neveljük, hogyan kell éljünk, mit szabad ennünk, mivel szabad fűtenünk. Megmondják, hogy ki a bűnös és ki az áldozat. Megmondják, hogy kiváltságos rasszista vagy és emiatt térdelned és bűnhődnöd kell.
Azzal biztatnak bennünket, hogy fennálló világot le kell bontani, el kell törölni, hogy a romokon aztán új, boldog életet tudjunk kezdeni.
Emlékszünk mit ígértek a Moszkvából támogatott kommunisták 1949-ben? Új világot ígértek, ahol boldogan élhet a dolgozó nép. Tényleg le is romboltak mindent.
Az új világ aztán ráborult a szovjet szuronyok árnyékában Magyarországra. Az államosítással, a kitelepítéssel, a koncepciós perekkel, a beszolgáltatással, a politikai rendőrséggel, a recski haláltáborral.
Ennek az új világnak az igazságtalanságával, embertelenségével, nyomorúságával fordultak a magyarok szembe 1956. október 23-án.
Nincs kétségem, az unió baloldali politikai blokkja szívesen kiépítené a maga diktatúráját ma is. Lépkednek azon a Lenini úton, amit mi magyarok harminc éve közfelkiáltással hagytunk el.
Ezért ez év október 23-án nem csak az 56-os hősökre kell emlékeznünk, de az EU bürokratáinak túlhatalmára is nemet kell mondanunk. Világosan, határozottan. A szabadságunkért.
Hogy mindig legyen lehetőségünk választani.
- Hirdetés -