Mély tisztelettel kérek elnézést a jobb kontextusra érdemes görög orvostól, a gyógyítás esküjének szerzőjétől, hogy pár mondat erejéig holmi Gyurcsánnyal kapcsolatos dologban szóba merészkedem Őt hozni. Mea maxima culpa, de gyógyító szándékkal teszem, remélem, onnan, a távolból megbocsájtja.
Tegyük fel, hogy kórházigazgatóként Hippokratész úr is jelen van Őszödön, ahol is a következő beszédet mondja:
„Ha őszinte vagyok hozzátok, akkor azt tudom mondani, hogy tele vagyunk kétségekkel. Egészen pontosan tudom, hogy mindaz, amit csinálunk, az nem lesz tökéletes. Hogy egy sor betegnél fogalmam sincsen, melyik a következő lépés. Dehogy tudom kiszámolni, minden lépésünknek a következményét! Nincsen ennyi kapacitásunk. Őrületbe kergetjük egymást, amikor mennek a szakmai konzíliumok, s az mondjuk egymásnak, húzzatok már a picsába ezzel! Nincsen sok választás. Azért nincsen, mert elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Európában ilyen böszmeséget még kórház nem csinált, amit mi csináltunk. Nyilvánvalóan végig hazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Nem tudtok mondani olyan orvosi beavatkozást, amire büszkék lehetünk, semmit. Vagy láttatok az utóbbi időben legalább egyetlen tűrhetően kezelt beteget? Ugye, nem? Ez a helyzet. És persze még gondolkodhatunk nagyon sokáig, meg kibaszott sok konzíliumot lehet tartani arról, melyik beteg hogyan fogja végezni. Általában sok jó ötlet van egészen addig, amíg nem kell gyógyítani. Amikor gyógyítani kell, akkor elfogy a tudomány. Kollégák, nem vagyunk tökéletesek! Egyáltalán nem.
És mégis fantasztikus dolog kórházat csinálni! Fantasztikus. Fantasztikus egy kórházat vezetni. Az utolsó másfél évet azért tudtam én személy szerint végigcsinálni, mert az fűtött: vissza kell adni a betegek hitét, hogy meg lehet gyógyulni ebben a kurva kórházban. Ez adta a hitet, imádtam, életem legjobb része volt. Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mintha gyógyítottunk volna, ehelyett hazudtunk reggel, éjjel, meg este. (Délben azért nem, mert akkor ebédidő van… Megjegyzés tőlem: GB) Nem akarom tovább csinálni! De azért persze nem fogok felállni. Mindenki döntse el magában, hogy 4-500 ezer forintért csinálja a dolgot, ami kurva fontos, különösen, ha az embernek már nincsen más szakmája, csak ez, tudom én. Én azt mondom, hogy vegyen mindenki nagy levegőt, igyon kurva sok bort, aludjon egy-két éjszakát és döntse el magában, mit akar mondani. Nem, nem a szakkönyveknek, sőt az se érdekel, hogy én személy szerint benne leszek-e az orvostörténelemben, arra én szarok. Csak az érdekel, hogy csinálok-e valami nagyot. Hogy majd elmondják rólunk, a kurva, rohadt életbe, jöttek valakik, s nem szarakodtak azon, hogy ők mikor lesznek már igazgatók, meg hogy emeljék már az ügyeleti díjat, bassza meg! Hanem megértették, hogy másról szól ez a kurva kórház! Tudom, hogy nekem ezt könnyű mondani. Tudom, ne vágjátok mindig a képembe! Ez az én (ön)imádatomat nem fogja megváltoztatni. Egyáltalán nem. Én nem ilyen pasi vagyok. Amíg van bennem erő, és megyünk előre, addig én igen, és egyszer meg nagyon csöndben elmegyek.”
Hát, valahogy így.
De vajon ezek után a beszélő hány percig maradhatott volna az Orvosi Kamara tagja?
S mielőtt még bárki blaszfémiát kiáltana, előbb ismerkedjen meg a miniszterelnöki eskü szövegével. Az se kevésbé szigorú, mint az orvosi.
Jöhetne már az a nagy csönd.
Az eredeti, teljes cikket itt olvashatja el:
– Hirdetés –