Ez a mondat jutott eszembe, amikor egy haragos tekintetű fiatal lány cikkét olvastam a TELEX-en. A lány leírja, hogy neki bizony volt abortusza, és egy cseppet sem szégyelli. Bizonygatja, hogy helyesen cselekedett.
Ehhez támaszt keresett és támaszt talált a Sheila Heti által papírra vetett Változások könyve című – minek is nevezzem – irományban.
Ez a feminista irodalom. Mert ilyen is van. Ahol elmagyarázzák egy fiatal nőnek, miért baj, ha gyereket vállal. Hogy a gyermek csak kötöttség, az egyéni szabadság kiélésének korlátja; támadás a nő méltósága ellen. A gyermek a kontroll eszköze, amit a nő teste fölött gyakorolnak.
Szörnyűséges ideológia ez. Kitekerik, kicsavarják az egyén szabadságának értelmét.
Ez nem a nők egyenjogúsításáról szól. Ez antitézise, tagadása a nő felsőbbrendűségének. Megcsúfolása a nők különleges, isteni teremtő erejének, aminek köszönhetően új életet tudnak a világra hozni.
Vajon mi vezet arra egy írót, hogy a tehetségét, amivel meg tudja ragadni az emberi képzeletet, ilyen aljas célra használja? Eszébe jut vajon, hogy a szépen szerkesztett mondatai hány nőt billentenek át az emberi élet tagadásába? Belegondol, hogy minden elvetetett magzat, minden meg nem született gyermek egy-egy elvesztett világ?
Julius Robert Oppenheimer, a Manhattan terv igazgatója, az első kísérleti atomrobbantás után a los alamosi bunkerben eljutott a felismerésig: „Én lettem a halál, a világok pusztítója.”
Kétlem, hogy Sheila Heti képes lenne erre. Az ideológusnak nincs lelkiismerete, nincs lelkiismeret furdalása, csak vak hite, küldetése van.
Mi lesz azokkal a nőkkel, akik ráeszmélnek egyszer az abortusz súlyára? Amikor a megszületett gyermeküket a kezükben tartva felteszik a kérdést: „Az a másik, Ő is ilyen lett volna?”
Mi lesz, ha nem tudnak felejteni? Mi lesz, ha egy ilyen emlék rabjává válnak?
Ki fogja őket felszabadítani kedves feministák?
Nézem azt az arcképet a cikk fölött. Lehet, hogy nem is haragosan néz az a lány. Inkább csak szigorúan.
Az is lehet, hogy szomorúan?
Moderari
- Hirdetés -