A jogerősen megítélt kártérítést ki kell fizetni. De a kihívás most jön: ha ezt a pénzt – ahelyett, hogy saját maguk és közösségeik számára hasznos és példaértékű célokra fordítanák – felelőtlenül elszórnák majd a kártérítettek, az tovább fogja szakítani Gyöngyöspatát – és az egész magyar társadalmat.
„Igen, megbántam. Elsősorban rajtam múlt, de a körülmények is nagyban meghatározták, hogy mi és hogyan történt. Nem, egyáltalán nem voltam kitartó, más dolgok érdekeltek, sokszor csak megvontam a vállam. Ha lehetne, újrakezdeném, és teljesen máshogyan csinálnék mindent. De nem lehet. Nem, fogalmam sincs, hogy merre és hogyan alakul majd az életem.”
Csendben hallgatjuk kolléganőmmel az ormánsági kisváros szakközépiskolájában a velünk szemben ülő 19 éves lányt, ahogyan maga elé meredve beszél. Ő már nem tanul itt, de ismerősek neki a falak: tudja, hogy hol vezet a lépcső az udvarra, ismeri a járást az ebédlőhöz. Talán még a tablóját is megtalálná, ha lenne. Pontosabban tabló van, amire ő is felfért volna, ha maradt volna, és befejezte volna. De nem maradt, nem fejezte be, nem szerzett szakmát és nincs kint a fotója a többiek között.
Most a világ egyik legnagyobb élelmiszeripari vállalata által kínált motivációs tréningen próbáljuk vele közösen kitalálni, hogy miként találhatná meg az utat vissza a tanuláshoz és a munkaerőpiacra, hogy aztán valahogyan eltartsa saját magát és a másfél éves kislányát. Erő kell ehhez is. Hogy leüljön velünk szembe, őszintén megszólaljon és maradjon hosszú órákon át, hátha valóban rájöhetünk vele és másokkal közösen, hogy merre fordulhatna most az élete.
Az, hogy cigány vagy sem, az ő esetében itt és most teljesen mindegy. Mint ahogyan teljesen mindegy lenne több tízezer másik fiatalnál is, ha mereven ragaszkodnánk ahhoz, hogy nincs különbség közösség és közösség között, és magunkra erőltetnénk, hogy nem szabad látni a szociokulturális különbségeket.
Pedig akkor, amikor nem egyetlen életútról kell gondolkodnunk, hanem százezrek közvetlen és milliók közvetett sorsa, illetve egy nemzet gazdaságának a fennmaradása a tét, akkor igenis észre kell venni azt, hogy hol és miből van nagyon sok, vagy éppen nagyon kevés, illetve, hogy egyes dolgok, folyamatok merre tartanak. És sajnos ki kell mondani: nagyon sok cigányközösségben és nagyon sok cigány családban továbbra sem sikerül az oktatást, az iskolát olyan értéknek tekinteni, mint ahogyan arra most szükség lenne. Általánosítani nem szabad
– cigány családok tízezrei az elmúlt évek során igenis belátták, megértették, hogy a szakma megszerzése komoly esély ahhoz, hogy legalább a gyermek biztosan elhelyezkedhessen, de ahhoz nekik is tenniük kell. Hagyni, hogy tanuljon, és elvárni, hogy teljesítsen.
Sokadszor írom le, elméletben minden adott ahhoz, hogy a hátrányos helyzetű családok gyermekei előbbre jussanak: 80 milliárd forintért kínál szociális étkeztetést a kormány, amelynek nagy része a közoktatásba kerül, kötelező az óvoda, ingyenesek lesznek szeptemberről immár mindenki számára a tankönyvek, számos iskola kapott minőségi felújítást az elmúlt egy évtizedben, miközben a szakmát kínáló szakközépiskolák tágra nyitott kapukkal várnak bárkit, aki tanulni és szakmát szeretne szerezni. A munkaerőpiacon jelenleg az utolsó használható munkavállalókért folyik a harc,
és ha hírtelen találnánk 15-20 ezer szakmunkást, azonnal lenne munkájuk. Ennek a hiányzó 15 – 20 ezer szakmunkásnak a jelentős részét azok a cigány fiatalok is adhatnák most, akik az elmúlt 10-12 évben döntöttek rosszul az életükről azzal, hogy otthagyták az iskolát, vagy olyan eredményekkel, tudással fejezték azt be, hogy esélytelen volt minden próbálkozás arra, hogy végzettségük és munkájuk legyen.
Ki kell mondanunk, a 62 gyöngyöspatai egykori gyermek is közöttük van. Ők mostanra fiatal felnőttekké váltak, de ugyanúgy fogalmuk sincs arról, hogyan tovább, mint annak a 19 éves lánynak, akiről a fentiekben szóltam.
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
- Hirdetés -