A 85 éves korában elhunyt Négyesi János, a szentesi Damjanich Általános Iskola nyugalmazott igazgatója, pedagógus, aki nemcsak tanított, hanem szeretetével, emberségével generációknak mutatott példát.
Amikor először léptem át az iskola kapuját, apró, félénk kislány voltam. Apa nélkül nőttem fel, a nagyapám pótolta mindazt, amit a sors máshogy tervezett. De az iskola más világ, ott már nem véd meg a család, ott önmagadnak kell helytállnod. Szerencsés voltam, mert ott volt valaki, aki szavak nélkül is tudta, mikor van szükségem egy biztató tekintetre.
Ő volt az igazgató bácsi, ahogy mindenki nevezte.
Olyan ember, aki minden gyereket ismert, mindenkihez volt egy jó szava, egy mosolya. Tudtad, hogy ő az igazgató, de mégis szeretted, mert a tekintélye nem a szigorúságból, hanem a jóságból fakadt. Soha nem fenyített, mindig megértett. A diákjai felé szeretettel és türelemmel fordult, és talán épp ezért figyelt rá minden gyerek. Úgy tanított, hogy észre sem vettük, mennyit tanulunk tőle.
Nemcsak tanár és vezető volt, hanem minden gyerek oltalmazója. Tudtuk, hogy neki bármit elmondhatunk, és ő megért. Számára nem voltunk „csak diákok” – mindenkinek volt neve, története, helye a szívében. Én sem voltam más, csak a „Gabikám” – ahogyan ő szólított mindig.
Az ajtaja mindig nyitva állt. Ott, a földszinten, a bejárat mellett bárki bekopogtathatott, bár legtöbbször nem is kellett, hiszen tudtuk, ott ül az asztalánál. Ritkán találkoztunk, hiszen évtizedek teltek el, de néha azért összefutottunk. Ilyenkor ugyanazzal a kedves mosollyal az arcán, és ugyanolyan szeretettel kérdezte meg:
– Hogy vagy, Gabikám?
Ismerem a hangját, hallom ahogy szólított minket hátul az udvaron, ahogy a szünetekben megkérdezte milyen óránk lesz, ahogy elmondta, hogy ügyesek legyünk, ahogy megdicsért, amikor az Éneklő Rajokról győztesen tértünk vissza. Mindenkit szeretett, és mi is rajongásig szerettük.
Négyesi János nemcsak tanított, hanem nevelt szívvel, hittel, példával. Személyisége, kedvessége és mérhetetlen szeretete örök példa mindannyiunk számára.
Emlékét nemcsak őrizzük, hanem tovább visszük, abban a hitben, hogy az az emberi jóság, amit tőle kaptunk, tovább él bennünk, és a gyerekeinkben.
Ő mindig is a mi igazgató bácsink marad.
- Hirdetés -