„1) »A színház a kultúra közvetítőközege, szellemi műhely«
A színház – tisztelet a kevés kivételnek – maníros ripacskodás, ahol nem egy-egy darabot láthatunk, hanem azt, hogy rendezőtől a színészig mindenki eltöltekezik a saját önkifejezésével. Dagályos gesztusok, gagyi politikai humor (csak a templomban nem lehet, itt igen), merész trendújításként eladott filléres magamutogatás, amit csak az téveszt össze bármifajta kultúrával, akinek semennyi hozzáférése nincs.
2) »Ha nincs színház, nincs kultúra«
De, van. A közösségi médiában teljes mértékig megkerülhető minden, amit csinálnak, és vannak, akik meg is kerülik. Kevesebb Esztergályos Cecíliát idéző affektálással, több hozzáadott értékkel. Nem a hetvenes években vagyunk, gyerekek, de nem is a kilencvenesekben: nem ti mondjátok meg, mi a kultúra.
3) »A színház akkor jó, ha lázadó«
Haha, jó vicc. A kedvenc mondataim egyike Zizektől, hogy a posztmodern társadalom ellensége már nem a közöny, hanem a lázadáshelyettesítő lázadásimitálás (prayfor hashtagek előnyben). Ennek Európa ezen részén egyébként hagyományai vannak, a színház feladata ugyanis az volt, hogy a magasrangú elvtársak által megfelelően szűrt társulat éppen annyira lázadhasson, amennyire a hatalom számára még nem kényelmetlen, de a társadalmi feszültséget elvezeti. Egyébként is, inkább a színházban csinálják, állami felügyelet alatt, mint lakásokban, pincékben és raktárakban, ahol állambácsi nem fülelhet bele a suskusba. Jegyezzük meg: államilag támogatott lázadás az államrend ellen nem létezik.”
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
– Hirdetés –