Sosem találkoztam a megfellebbezhetetlen igazsággal. Nem is biztos, hogy felismerném, ha látnám.
Már csak ezért sem érzem magam felhatalmazva arra, hogy a mások életének tragédiái kapcsán ítélkezzek.
Azt azonban nem tudom elkerülni, hogy a saját, egyszerű kis életem kapcsán ne gondolkodnék az olyan emberi sorsokról, mint az elmúlt hetekben sokat emlegetett súlyos, végzetes betegségben szenvedő alkotmányjogászé, aki a halálba segítés, az eutanázia jogáért küzd.
Elgondolkodtam, mit fogok tenni, amikor majd eljutok oda, hogy már látom az életem végét magam is. Idővel bizonyosan egyre több gond lesz az egészségemmel, és valami nyavalya hosszabb-rövidebb idő alatt engem is ki fog juttatni a temetőbe. Én sem szeretnék hosszan haldokolni, és nem szeretnék fájdalmak közepette szenvedni, – pedig ez könnyen megeshet bármelyikünkkel.
Bízom az orvosainkban, hogy elviselhetővé tudják szelídíteni az elmúlásomat, ha eljön az ideje, de ezen kívül nem tehetek semmit. Félek? Persze, ha mindezt végiggondolom, én is félek.
De az élet nem csak egy nehéz próbatétel. Mérhetetlen öröm, és sok-sok boldog pillanat is van, amit nem értékelünk eléggé. Teljesen biztos vagyok hát abban, hogy nem fogom siettetni a történetem végét, bármilyen vacak is lesz az utolsó fejezet.
Senkitől nem fogom követelni, hogy öljön meg. Sem orvostól, sem állami eutanázia intézménytől, sem senki mástól.
Tovább megyek: egyetlen családtagomra sem kívánok olyan terhet hagyni, hogy az apjuk, nagyapjuk öngyilkos lett. Nekik, a hátrahagyottaknak nagyon nem mindegy, hogy miként tudnak elbúcsúzni tőlünk. Nem a reménytelenségemet és a magányomat akarom rájuk örökül hagyni.
Ha a felmenőim, és szegény, jó öreg barátaim el tudták viselni a sorsukat, én is el fogom.
Nem fogom soha elfelejteni, amikor a dédikénk haldoklott a kórházban. Az utolsó percekben a kislányomat, a legkisebb dédunokát hallotta énekelni … Megnyugodva szenderedett el. Mi pedig el tudtuk siratni.
A lányomnak elmeséltük ezt a történetet, amikor már megértette. A dédi, akire addigra már nem emlékezett, valóságos lett számára. A történetben pedig ma is vele él.
A magam részéről egy ilyen pillanatnak az esélyéről nem kívánok önként lemondani, csak azért, hogy egy gyógyszerszagú szobában elkábítsanak és eloltsanak, mint egy beteg kutyát.
Moderari