Gyermekkoromból köszön vissza a kérdés.

Nem szerettem a focit, de apám és nagyapám igen. Így, ha néha meccset néztem a tv-ben, az amolyan családi program volt. Ettem nagymamám sütijét, játszottam a szőnyegen, az öregek meg szurkoltak. 

Amikor vége volt a meccsnek, azért mindig megkérdeztem, hogy „A magyarok győztek?” Akkoriban a válasz nagyon gyakran volt igen, én pedig nyugtáztam, hogy a világban akkor még mindig a helyén van minden.

A szocialista rendszer nem szeretett bennünket, – mi sem a rendszert – de soha, egyetlen pillanatig sem volt otthon kérdés, hogy hová szurkolunk.

Szolgáltuk az országot, ahogyan arra szükség és lehetőség volt.

Talán ezért érthetetlen számomra, hogy mindazok az ellenzéki politikusok, kiknek nem tetszik a kormány, miért az országot árulják el. Miért árulkodnak, hazudoznak jogállamiságról, LMBTQ jogokról Brüsszelben?

Tényleg azt hiszik, hogy elhisszük: értünk dolgoznak?

Az ellenzéki politikusok nyilatkozataikból úgy tűnik, hogy mentálisan nem teljesen retardáltak, annyira meg semmiképpen, ne látnák az átlag magyar ember által megélt valóságot.

Megítélésem szerint pontosan tisztában vannak azzal, hogy a visszatartott európai uniós támogatások nem a kormánynak okoznak nehézséget. Tudják, hogy a nehézségeket az egyszerű, járdán gyalogló emberek szenvedik el.

Csak nem érdekli őket. Láthatóan teljesen hidegen hagyja őket az átlagember baja. Talán még örülnek is.

Politikai pártok, amik nem törődnek a választóikkal. Létezik ilyen? Szerintem csak akkor, ha eszük ágában sincs választásokat nyerni.

A harminc ezüstöt – na jó, a néhány milliárd forintot – nem arra kapták, hogy választást nyerjenek. Azt kezdem hinni, ők csak arra kellenek a nyugati kitartóiknak, hogy a tisztesség látszatát fenntartsák a Magyarország ellen indított gazdasági háborúban.

Ehhez pedig elég, ha néhány parlamenti helyet szereznek meg. A nyugati nyilvánosságot ennyivel is ki lehet szolgálni, be lehet mutatni az igaz demokrata magyar politikusokat, akik egyetértenek az uniós büntető intézkedésekkel. Nem lesz – nincs is – egyetlen német, vagy francia választópolgár, aki ezekért az intézkedésekért felelősségre vonná a saját kormányát.

Csak ennyi kell, és legitimálva van a magyarokat megillető uniós támogatások elsinkófálása. Az Európai Unió adminisztrációja ezért tud új és új kifogást kitalálni az uniós támogatások visszatartására, mert mindig akad egy lelketlen magyar ellenzéki renegát, aki bőszen szekundál nekik. Nulla politikai kockázattal így kell nagyot szakítani mások rovására.

Nem egy fejlett, jól prosperáló Magyarország kell az uniós vezetőknek, hanem egy jól kifosztható gyarmat, ahonnan még a kifizetett uniós támogatásokat is vissza lehet lapátolni a megfelelő zsebekbe.

Ehhez asszisztál a hazai ellenzék, ezt a szándékot szolgálják ki tekintet nélkül a bennünket sújtó következményekre.

Így már van értelme, hogy

• a magyar gyártulajdonos miért „oligarcha”, a külföldi miért „befektető”;
• a magyar atomenergia miért káros (a meglévő népi demokratikus szovjet erőmű is, nem csak az épülő piszkos-mocskos imperialista orosz);
•  a magyar földön épülő akkumulátorgyár miért környezetszennyező, és a franciáknál épülő ugyanolyan gyár miért befektetés a jövőbe;
•  a magyar ipar fejlesztése miért káros, és a nyugat-európai ipar leépülése miért baj;
• az olcsó orosz gáz vásárlását miért kell megakadályozni, és miért olyan remek dolog sokkal drágábban amerikai palagázt vásárolni;

• miért lenne jó a holland tőzsdéről földgázt vásárolni napi áron, mikor a tőzsdei ár télen, amikor sok kell belőle, iszonyat drága;
•  miért kell a magyar igazságszolgáltatásnak a magyar választók akaratától függetlenül működni, és miért KELL a magyar bíróknak az amerikai nagykövet szigorú arccal előadott mondandóját feszült figyelemmel hallgatni;

Azt is érteni vélem, hogy miért van a nagypolitika ellenzéki térfélen annyi futóbolond: nem találnak normális magyar embert, aki ezt a munkát – akár befogott orral is – képes lenne elvégezni.

Amíg ez így van, addig a magyarok – ha áldozatok árán is – de győznek.

Moderari