Jócskán túl az élet felén az ember néhány dolgot megtanul az Élet nevű nagy tanítómestertől.
Néha veszítünk, ezért a veszteséget meg kell tanuljuk elviselni. Az anyagi veszteséget könnyebben, az emberi veszteséget nehezebben, sokkal nehezebben.
Ha lehetne, én ezt a leckét ajánlanám minden Magyarországra akkreditált nagykövet figyelmébe.
Mi tudjuk milyen ez. Sokan még itt vannak, akik végigéltek világháborút, koncentrációs tábort, gettót, hadirokkantságot, hadifogságot, bombázást, megszállást, gulagot. (Talán ezért nem szoktunk a nyilasok szellemi örököseivel kokettálni. Még a szépen megmosdatott, nyalka köpönyegfordítókkal sem.)
Ha valaki érti, hogy Ukrajnában most mit élnek át az egyszerű emberek, akkor mi magyarok értjük, sőt tudjuk, mert átéltük. Sokat vesztettünk. Többet, mint az ország területének 20%-a
Nekünk itt a Kárpát-medencében megtanították 1920. június 4-én Vesailles-ban, a Nagy Trianon kastélyban, hogy mi a veszteség. Az első világháborút lezáró békében Magyarország elvesztette területének 71%-át, lakosságának is több, mint a felét. A békeszerződést mégis aláírtuk. Az elcsatolt területeken 2,5 millió magyar élt, sokszor teljes jogfosztottságban és életveszélyben, amit egyébként mi hajlamosak vagyunk most is nagyon komoly kérdésként kezelni.
Magyarországot csak az elmúlt évszázadban – szembenézve a valósággal, elfogadva az elfogadhatatlant – kétszer építette újjá a romjaiból a szüleink, és nagyszüleink generációja. Mert ezt lehetett pótolni.
A XX. század történelmi viharaiban elveszett emberéleteket viszont senki nem tudta visszaadni. Hiányoznak, és hiányoznak az ő gyermekeik, unokáik, akik sosem születtek meg.
Gyászolni őket cinizmus lenne?
Megpróbálni megmenteni a szomszédokat, akik most vesznek el a háború poklában, az cinizmus lenne?
Nekünk nem az, semmiképpen sem. Számunkra a tűzszünet, a béke Szerhij közlegény megmentéséről szól.
Valamikor ezt még Önök is értették.