„Dicsőség Ukrajnának!” kántálják a haladárok, miközben a háború orosz áldozatait számolják borzongó örömmel.
A háború ukrán áldozatairól kevesebb szó hallatszik, néha lehet csak elcsípni egy-egy őszintének tűnő híradást: bizonyosnak tűnik mégis, hogy ők is elkeserítően sokan vannak.
Ezért kétségbe ejt, ahogyan a magyar sajtó balliberális része még mindig a magyar háborús részvételt hiányolja; ahogyan a levitézlett, sokszorosan megbukott gazemberek gátlástalanul gyalázzák a háborúból erős igyekezettel kívül maradó kormányt.
A „szövetséges” országok vezetőinek, diplomatáinak nyilatkozatai, – amelyek minden elképzelhető módon igyekeznek nyomást gyakorolni a magyar háborús részvétel kikényszerítése érdekében – haraggal és csalódottsággal töltenek el. Ha valamire való szövetségeseink lennének, nem akarnának a vesztünkbe hajtani bennünket.
Sokat látott, sokszor megvezetett, sokszor későn eszmélő emberként én csak egyetlen dologban vagyok biztos: minden halott, minden megcsonkított túlélő, minden özvegy, minden árva gyermek az emberiség közös vesztesége, tekintet nélkül azok nemzetiségére.
E bizonyosságon túl csak kérdéseim vannak:
Nem haltak még meg elegen? Hány lerombolt város, hány ártatlan áldozat kell még, hogy a NATO vezetői, az európai országok vezetői végre azt mondják, hogy ezt a vérontást most már meg kell állítani?
Bármi is a válasz a kérdéseimre, az bizonyos, hogy magyarként nem kívánok részt venni a két nagy szláv nép testvérháborújában. Sem személyesen, sem fegyverek átadásával, sem semmilyen egyéb módon. A családomból éppen elég férfinak fogyott el az élete az ukrán hómezőkön.
Szóval kívánok-e dicsőséget Ukrajnának?
Ha választhatok, akkor inkább békét és nyugalmat kívánnék nekik!
Все, що я хочу, – це мир та спокій !