A vágyhazudozó az a típus, aki addig meséli embertársainak a képzeletében élő alternatív valóság fordulatait, míg azon nem kapja magát, hogy azok vele – és esetleg másokkal – a valóságban is megtörténnek.
Így járt a Süddeutsche Zeitung hasábjain Catherine Kahlweit, aki Bécsből szakérti a budapesti történéseket. Az elemzésben nagy tüntetésekről, növekvő társadalmi elégedetlenségről, emelkedő benzinárakról (!?), növekvő megélhetési költségekről, az infláció gerjesztette dühről lehet olvasni.
Mintha a HVG-t, vagy az örök kedvenc 444.hu-t látnám.
A külföldi újságíróknak, köztük Catherine Kahlweit-nek jobb a sora, mint a magyar sorstársainak. Ő nem fog lebukni az olvasói előtt, mert a közönségének halványlila gőze nincs a magyar állapotokról. Szerintem különösebben nem is érdekli őket.
Miért foglalkoznak velünk mégis ennyit?
Arra jutottam, hogy a nyugati közvélemény megdolgozásának csak egy várható haszna van.
Az európai politikai elit pontosan tisztában van vele, hogy a szankciós döntések a télen súlyos nélkülözést fognak okozni az Európai Unióban. Azt is pontosan látják, hogy Orbán Viktor különutas külpolitikája miatt Magyarországon nem fordulhat elő olyan, hogy az ipar leáll, illetve a lakosság nem tud mivel fűteni.
Erre az esetre azt kell eladni, hogy a magyarok ugyan nem fagyoskodnak, de mégis rossz nekik, mert csúnya, gonosz diktatúrában élnek, és még az LMBQ jogok sincsenek teljes biztonságban.
A médiában a szorgos propagandisták pedig szövik a meséjüket a fokozódó elégedetlenségről, a magyar viszonyok tarthatatlanságáról. A magyarokra mutogatnak, miközben a szép és kényelmes életük lassan, de egyre biztosabban hull darabokra.
Elolvasva ezeket a véleménycikkeket Horatius Ars poetica-ja jutott eszembe:
„Míg gyönyörűségért írsz, messze ne járj a valótól,
és ne akarja meséd, hogy higgyünk el neki bármit.”
- Hirdetés -