“Mindenki emlékszik rá, hogy Rákosiék ki akarták szárítani a Balatont, hogy mezőgazdasági termelést folytassanak a helyén. A nagy Szovjetunióban meg az merült fel, hogy megfordítják egyes nagy folyók folyási irányát. És még körülbelül az is, hogy esetleg hidrogénbombákkal kellene arrébb tenni azokat a hegyeket, amelyek útban vannak.
Szerencsénkre a kommunisták következő generációjának már valamennyivel több esze volt (némileg rémisztőnek nevezhető, hogy itt Hruscsovról, Brezsnyevről és Kádárról beszélünk), és ők eltekintettek ezektől a hatalmas és kiszámíthatatlan következményekkel járó projektektől. Rengeteg méretes baromságot csináltak ugyan – még síkságon is építettek vizierőművet –, de volt a hülyeségnek egy olyan foka, amitől azért ők is visszarettentek. Ismétlem, olyan emberekről beszélünk, akik a légkörben robbantgattak atombombákat vagy soha el nem bomló, ismeretlen hatású vegyi anyagok ipari méretű alkalmazásához járultak hozzá gyakorlatilag végtelen esetben (a nyugati politikusok ebben is pont olyan bűnrészesek egyébként, mint a keletiek).
Ki gondolta volna, hogy a kommunisták után végül újra kommunisták jönnek?
A kommunizmus európai bukása után azt vártuk, hogy olyan gazdasági, tudományos és politikai elitek kezébe kerül Európa, amelyek a kor aktuális tudományos színvonalán, elérhető célok érdekében működtetik a tudományt és a gazdaságot. Vagyis komolyan vettük a fenntartható fejlődés mantráját, egy olyan doktrínát, amely felismeri a tudományos tudás korlátait, a bolygó lehetőségeinek határait és nem kísérli meg a lehetetlent, mint a kommunizmus.”
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.