Minden korszaknak, minden ideológiának megvolt a maga bélyege, amit az ellenfeleire, ellenségeire szeretett ráégetni.
Szavak, amik valamikor még jelentettek valamit, de a jelentésük az idők során a túlhasználatban elkopott, jelentéktelenné vált.
A modern szitokszavakkal is ez a helyzet. Xenofób, homofób, iszlamofób, náci, rasszista – ezek is egyre inkább olyan címkévé váltak, amit az új világrend kiszolgálói, terjesztői ragasztgatnak azokra, (nagyjából mindenkire), aki mégoly óvatosan is, de kiénekelnek az egyedül üdvösnek vélt – most éppen „nyugati” – politikai kánonból.
Nem fogok végig menni a listán. Egyrészről felesleges, másrészről nem is lehet, mert minden nap új bűnt találnak ki és sütnek ránk.
Egyet azért nézzünk meg:
A xenofóbia, (magyarul idegengyűlölet) görög eredetű szó, a ξένος (xenosz) „idegen” és a φόβος (phobosz) „félelem” szavak összetétele. „Tiszta görög …”
Szép a nyelvészet, de fontosabb, hogy mi magyarok tényleg gyűlöljük az idegeneket? Gyűlöljük a bevándorlókat?
A tapasztalati tény, hogy nyitottak vagyunk, ha valaki vendégként érkezik, akkor is, ha végül köztünk marad.
Érdekes ennek a háttere is. A szocializmusban szoktuk meg, de manapság is ismerős a jelenség: Afrika, Ázsia elküldi hozzánk legtehetségesebb leányait, fiait, hogy tanuljanak az egyetemeinken, majd a megszerzett tudást otthon használva segítsék a hazájukat, népüket. Sokan haza is mennek, de nem mindenki. Van, aki itt esik szerelembe, megházasodik, megtelepszik, dolgozik, gyermeket nevel. Velünk, köztünk. Olyanná válnak, mint mi; gyakran olyanná, mint közülünk a legjobbak.
Ez bevándorlás? Igen. Gond ez? Nem, egyáltalán nem.
De ne csak az orvosainkra gondoljunk: ha kereskedni, ha kenyeret sütni, ha a gyárba dolgozni jön hozzánk valaki hivatalosan, törvényeinket, szokásainkat tiszteletben tartva, köztünk igazán békességben élhet.
Ismerjük őket, ismerjük a gyermekeiket. Jó helyen vannak itt, és őszintén remélem, hogy ezt ők is így gondolják.
Szóval, hogyan gyűlölünk mi magyarok?
Szerintem leginkább sehogy.
Moderari