Irtózatosan nehéz ezekben a vírus mérgezte időkben ellenzéki politikusnak lenni. Úgy kell pergőtűz alatt tartani a kormány járványügyi intézkedéseit, hogy közben ne lehessen a védekezés/tudomány/oltásellenesség vádját magukra vonni. Vagy felelőtlen szólamokkal bizalmatlanságot ébreszteni az vakcinákkal szemben, ami napi több száz áldozatnál nettó hazaárulás.
Pedig az elején nem tűnt megoldhatatlannak a képlet: elég volt kárhoztatni a lélegeztetőgépek tömeges importját. Miért kell annyi? Miért olyan drágán? Nem jó típus érkezik. Nem fogják tudni üzemeltetni őket a kórházakban. Aljasabb színezettel: miért juttatunk belőlük a külhoni magyaroknak?
Ám az első hadjárat hamar zátonyra futott: a lélegeztetőgépek betöltötték funkciójukat, és a beszerzés körüli esetleges anomáliákat felülírta a hasznosíthatóság, az a rettenetes igény, amely csatasorba állította őket.
Könnyedebb célpontnak tetszett a felhatalmazási törvény, kezdődhetett a diktatúra-kártya bősz lobogtatása. Hogy majd visszaél, hogy közben királlyá koronázza magát, hogy fehér lovon bevonul és a többi. Nem így történt, ahogy azok a jog felől közelítő bírálatok is élüket vesztették, amelyek a parkolási díjbeszedés, a hiteltörlesztés vagy a helyi adók emelésének tilalmát támadták. Persze, kitartó próbálkozások vannak: az első kerület vészkorszakot vizionáló úrnője azóta is napirenden tartja aránytalan lakbérnövelési tervét, miközben a beteglátogatással spórolna.
Az üzletek, szolgáltatások és főképp az iskolák nyitása és zárása körüli csatározások is bohózatba hajlottak, egész egyszerűen semmi sem volt jó, amit a kormány elrendelt. Miért akkor legyen zárás, miért addig van nyitva, és miért nem mehetnek iskolába a diákok, amikor az online oktatás öl, pusztít, nyomorba dönt? Miért nincsenek beoltva a pedagógusok? Mirét csak most oltják be őket? És oké, az iskolák kinyílnak, de miért úgy?… A párizsikoalíción a kollektív dackorszak hatalmasodott el,
miközben a szikár tények szerint az iskolák nem váltak gócpontokká, és végül a pedagógusok is oltáshoz jutottak. (Az időfaktor volt egyébként az egyetlen vitaképes érv, ám ez is okafogyottá vált az április tömeges oltások után.)
A vakcinákban azért lehetett bízni. Hogy majd a beszerzésbe belerokkan a rendszer, nem jön elegendő, a kormányra ráég a teljes vakcinabiznisz. Nos, ez sem ekképp történt. A kezdeti csúszások után megérkeztek a szállítmányok, miközben éppen brüsszeli páston csúszott el az összeurópai beszerzés. Még támadási felületet jelentett a misztikus keleti kontingens, megindulhatott a turbó fokozatú hiteltelenítési kampány az orosz és kínai oltóanyaggal szemben. (Amit a magányos ritterként Vágó úr még mindig kiválóan űz.)
Csakhogy ez már halálos játszma volt: az oltás ellen uszítani emberéleteket jelent. Erre semmiféle felmentés nincs, halálos bűn a legkritikusabb időszakban tömegek szívében elültetni a félelem és bizalmatlanság magvait.
A mélypontot elértük. És ez már nem arról szól, hogy mennyi valódi politikai haszonnal járt a folyamatos luciferkedés. Ez arról szól, hogy ebben a kampányban nem számít semmiféle közérdek, ha a kormány megrendítésére egy kis esély is mutatkozik. Csak azt nem volna szabad elfeledni, hogy a vírusveszély is elmúlik egyszer, utána pedig tükörbe is kellene valahogy nézni, meg ilyenek.
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.