„A 150-ek levele azt bizonyítja, hogy a ballib értelmiségiek egy része megijedt. Fél, sőt retteg! Az agresszív, gyújtogató csőcselék tobzódása két tűz közé szorította őket. Félnek, hogy kánonállító és ellenőrző jogosultságuk kicsúszik a kezükből. Sokáig abban bíztak, hogy ők majd jól megússzák! Hiszen mindig is csodálták a terroristákat, az erőszaktevőket! Izgalmi állapotba jöttek a Baader–Meinhof-csoport vagy a Vörös Brigádok gyilkosaitól! Che Guevara, Trockij, Mao még mindig ikonoknak számítanak a köreikben. Mert a vér, a mások halála és szenvedése még mindig reménnyel tölti el őket! Azzal a reménnyel, hogy eljön végre a forradalom, amiről mindig is álmodoztak, amire mindig is életük nagy kalandjaként gondoltak, de ami érdeklődés hiányában nem tört ki sem 1968-ban, sem 1989-ben.
Illetve 1989 győztes antikommunista forradalmai ugyan kitörtek, de azok nem az ő forradalmaik voltak. Sőt! Azok a mieink voltak. És pont az olyanokat győztük le bennük, mint amilyenek ők! Nem maradt a számukra más, mint a hit abban, hogy majd most, 2020-ban átélhetik végre, részük lehet végre abban az Igazi Forradalomban, amire egész életükben vártak! Ez lesz az a végső harc, ami most már tényleg megvalósítja azt a tökéletes társadalmat, amit eddig valahogy soha nem sikerült. De ezúttal sikerülni fog!
A liberalizmus nálunk igen hamar, már a kétezres évek elejére szitokszóvá vált, mert egyet jelentett az elitnek azzal a részével, amelyik sportot csinált az önlenézésből és a Nyugat kritikátlan majmolásából. Egyet jelentett a rendszerváltoztatás elárulásával, a kommunistákkal való összebútorozással, a fennhéjázó teljesítményképtelenséggel, az ország kiárusításával, a megszorító intézkedésekkel, a kulturális és tudományos diskurzus kisajátításával. Viselhetetlenekké váltak.
A nómenklatúra folytonosságát képviselő posztkommunisták legalább önazonosak voltak. Azok voltak, amik. De a liberálisok azt a látszatot akarták kelteni, hogy ők a nyugatos felhatalmazottak, akiknek az a hivatásuk, hogy a fényre vezessenek bennünket. De mostanra, mint a villám felizzásának pillanatában, pontosan látjuk a tájat, a terepet! Ebben az éles fényben a nyugati liberalizmus XXI. századi arcának minden vonása kirajzolódik. Ez a mai liberalizmus már nem az a liberalizmus, ami egykor volt. Amivé lett, nem vonzó, sőt taszító. Nem szabadságpárti, hanem szabadságellenes. Nem toleráns, hanem kizárólagosságot követelő. Ennek a liberalizmusnak a vonzereje, ahogy a kommunizmusé is, megszűnt, nem maradt belőle más, mint egy kiüresedett dogmahalmaz.”
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.