Lesz még olyan, aki társaival annyit kap egy esti ifiedzésen utasításba, hogy ússzatok négyezer métert, aztán az edző lelép, így aztán a csapat fele kiszáll 300 méter után, a többiek szép fokozatosan, fél távnál pedig már csak egyvalaki marad a vízben, ő, aki leússza mind a négyezer métert?
Lesz még olyan, aki junior Európa-bajnokságon egy 8–7-re megnyert mérkőzésen hét gólt lő az oroszoknak?
Lesz még olyan, aki felnőttválogatottbeli bemutatkozása alkalmával a negyedik negyedben két góllal megfordítja a kétszeres olimpiai és világbajnok jugoszlávok elleni meccset 18 évesen?
Lesz még olyan, aki tipikus, a gimiben bukdácsoló, az újságíróknak rendesen válaszolgatni képtelen vadsuhancként némi szövetségi segítséggel bejut az egyetem humánszakára, és mire elvégzi, kifogástalan mentalitású, modorú, teljesen médiaérett egyéniséggé lesz?
Lesz még olyan, aki több fájó kudarcot követően, a legnagyobb sztárként elfogadja az új szövetségi kapitány érvelését, hogy nem feltétlenül kell neki mindig elnyerni a gólkirályi címet, mert sokkal értékesebb, ha később szólítják az eredményhirdetésre, nem a legeredményesebb játékosként, hanem az aranyérmes együttes tagjaként?
Lesz még olyan, aki képes lelkileg feldolgozni, hogy egy szerencsétlen orvosi kenőcsválasztás miatt egy lehetetlen doppingügybe keveredik, és emiatt egy visszataszító sportdiplomáciai játszma tetszőlegesen tologatható bábujává válik? Négy különböző szinten négyféle ítéletet szabnak ki rá, aszerint, hogy éppen melyik nagyhatalom képes befolyásolni a döntéshozókat, leginkább annak érdekében, hogy ne lehessen ott a sydneyi olimpián. Ő ezt át- és végigéli úgy, hogy nem játszhat, nem edzhet a többiekkel, és akad olyan döntnök, aki a szemébe mondja, hogy mit szólnál, ha engednélek játszani és pénzt keresni az olasz klubodban, de elvenném tőled az olimpiát? És nem boríthatja rá az asztalt, nem köpheti le, nem küldheti el sehová. Tűrnie kell, amíg végre az egyetlen független fórum, a CAS meghozza azt az ítéletet, amelynek köszönhetően megkapja az esélyt a játékokra, hogy az új aranygenerációval végre a hőn áhított, legmagasabb csúcsra érjen.
Lesz még olyan, aki eltiltottként a lelátóról végignézi, amint a társak álomjátékkal kivívják az Európa-bajnoki címvédést, majd a vízben érte tüntetnek, ő azonban nem megy le hozzájuk, nem kezd integetni a nézőtéren, nem mutogat, sem egyezményes kézjeleket, sem magát, hanem csendben kivonul az oldalbejáraton?
Lesz még olyan, aki nyolc hónapnyi kihagyást követően, alig negyedév alatt képes visszaverekedni magát a világ legjobb csapatába? Aki végigküszködi aztán az olimpiát, viszont a döntőben a meccs legjobbjaként négy gólt szerez – ahogy 2000 őszén mondtuk: többen jártak a Holdon, mint ahányan ezt elmondhatták magukról.
Lesz még olyan, aki miután meghódította az összes csúcsot, azaz elérte a pólós Grand Slamet (olimpia, vb, Eb, világkupa, plusz az új világliga), 2004 nyarán, egy belgrádi kettős világligameccs délelőttjén, miután sérült bordája miatt este nem játszhat, nem megy vissza társaival a hotelbe, hanem egyedüliként kint marad a Tasmajdan nyitott medencéjében, és ejtéseket gyakorol, lövéseket, egyetlen labdával, üres kapura? Azaz mindegyik után utánaúszik a labdának, kiveszi a kapuból, vissza öt méterre, újabb lóba, ejtés, úszás, vissza… Ötvenszer, százszor, másfél órán keresztül. Mint anno a Csasziban. Csak akkor tizenéves volt, tele reményekkel. Most túl a harmincon már tele érmekkel. És mégis – csinálta, elszántan, vasakarattal. Hozzáteszem: szakadó esőben.
Lesz még olyan, aki immár kétszeres olimpiai aranyérmesként, világ- és Európa-bajnokként felhív egy úszóedzőt, hogy a soron következő nyári olimpiáig szeretne nála hetente legalább kétszer stílusjavító edzésekre járni? Mert tudja, hogy rossz a technikája, és ezzel sok energiát veszít – ami neki 36 évesen egyáltalán nem fér bele, pláne, hogy csapatkapitány is, azaz az olyannyira vágyott harmadik aranyérem elérésének mindent, de mindent alá kell rendelni, mindennek optimálisnak kell lennie, hogy mindenre jusson idő és kellő erő. Még egyszer: egy olyan játékosról beszélünk, aki mindent megnyert és mindent többszörösen – ennek ellenére bejelentkezik az amúgy is döglesztő edzések mellett plusz úszógyakorlatokra.
Lesz még olyan, aki huszonévesen önmagát igazi harcossá képezi bokszzsákok püfölésével, viszont ezzel tönkrevágja a kézfejét, és attól fogva kizárólag csuklóvédőben képes játszani, azt viszont úgy, mintha minden tökéletes lenne? Aki két olimpiai arany után a már korábban diagnosztizált szívritmuszavara miatt inkább elköszön a válogatottól, de miután rendbe teszik, visszatér, részt vesz az ötödik olimpiáján (beállítva Gyarmati Dezső magyar rekordját), és bekerül a sportág pantheonjába, mint egyike a tizenegy háromszoros olimpiai bajnoknak?
Lesz még olyan, aki csapatkapitányként képes úgy meccsbe hergelni társait, ahogy soha senki azelőtt a válogatottban? Akiről azt mondják a többiek, hogy a vízben elég belenézni a szemébe, amiből olyan tűz árad, hogy nincs az a helyzet, ami onnantól fogva reménytelennek tetszene.
Lesz még olyan, aki egy rémesen alakuló Eb-bronzmeccs utolsó negyede előtt friss másodedzőként finoman odébb tessékeli a szövetségi kapitányt, és másfél percet végigordítva olyan lelkiállapotba hozza az addig teljesen szétesően szenvedő pólósokat, hogy azok egy 7–1-es utolsó negyeddel verik szét az olaszokat?
Lesz még olyan, aki aztán újdonsült szövetségi kapitányként, egy rakat újonccal rögtön világbajnoki címig vezeti a magyar válogatottat?
Lesz még olyan, aki ugyan ötödikként végez egy olimpián a nemzeti csapattal – a mezőny egyetlen, a rendes játékidőben veretlenül maradó együtteseként, egy rossz negyed és egy elbukott ötöspárbaj miatt –, mégis az egész pólósszakma szinte térden áll előtte, hogy maradjon?
Lesz még olyan, aki egy évvel azután, hogy végül mégiscsak otthagyja a kapitányi posztot, boldogan kiabálva és öklét rázva ünnepel a lelátón, amikor a válogatott gólt lő a budapesti világbajnokság legélesebb meccsein?
Lesz még olyan, aki előbb kipróbálja magát egy klub irányítójaként, majd visszatér a medence partjára, és edzőként kezdi formálni a jövő generációit? És hetente egyszer hajnal hatra hirdet fakultatív, egyéni képzést kínáló edzést a tizenéves srácoknak, amelynek kapcsán azt is le tudja mérni, ki akar igazán nagy bajnok lenni – és természetesen idővel telt ház van az extra alkalmakon.
Lesz még olyan, aki az új szabályrendszerben brutálisan fizikaivá váló, eredményesen már szinte csakis a felnőttek izomtömegével űzhető sportágban a legjobb nyolc közé vezet egy gimnazistákból álló együttest, teljesen friss szemlélettel, játékbeli újításokkal, a kiváló egyéni képzettséget kamatoztatva?
Lesz még olyan, akinek a keze alatt szinte kötelezőnek érzi az összes tizenéves, hogy az edzések után még maradjon pluszgyakorlatokra, ám azok bármeddig tarthatnak, nem adódhat olyan helyzet, hogy a mesterük ne utolsóként távozzék az uszodából?
Lesz még olyan, aki ennyire látja és átlátja a játékot, és pályaívének hála tökéletesen hiteles mindenki szemében, még azokéban is, akik egyébként szeretik úgy hinni, hogy felülről/magasabbról szemlélhetik a történéseket?
Nos, a válasz minden valószínűség szerint az, hogy…
Nem, sajnos nem lesz.
És ennek fényében, vagy sokkal inkább árnyékában talán még inkább láthatjuk, miért olyan irdatlan és hosszú távon egyszerűen kompenzálhatatlan veszteség, hogy Benedek Tibor 47 évesen elköszönt a magyar vízilabdától.
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.