„Hozd a szendvicsedet! Nem, nem azt! A szalámis a tied, a sonkás a testvéredé! Igyekezzetek már, megint el fogunk késni! Hol a tesicuccod? Nem hiszem el, hogy már megint te hagytad otthon!”
Március 13-ig hét és fél éven keresztül – az iskolai szüneteket kivéve – szinte minden reggel így indult nálunk. 14 éves ikreim gyakran keverték össze a táskájukat, könyveiket, és igen, még a tízórait is. A lányom már reggel 6-kor azt várta, mikor indulunk, a fiamat pedig 7.15-kor könyörögtem ki az ágyból. Végül minden reggel megcsináltuk! A gyerekek 7.43-kor landoltak az iskolakapuban, én pedig még lazán beértem a munkahelyemre 8 órára. Aztán jött a nagy bejelentés: az iskolák bezárnak, és beindul a home office és a homeschooling. Március 16-án reggel már én csengettem be az első órára, és azóta is töretlenül támogatom iskolánk pedagógusait, hogy el tudják végezni a munkájukat, és az ikrek be tudják fejezni a nyolcadik osztályt. Apa körbeszaladt a rokonságon, beszerzett minden eszközt, így az ikreknek jutott külön számítógép. Letöltöttük minden digitális eszközre a számtalan alkalmazást, felírtam a felhasználóneveket, jelszavakat az enaplóhoz, a facebookhoz, a classroomhoz, a gmailhez, a zoomhoz, a discordhoz. Dolgoztam, közben tanítottam itthon a saját gyerekeimet. Ellenőriztem a házi feladatot, fogalmazást írtam a kommunizmus bukásáról, miközben apa háromszöget szerkesztett, hogy aztán este együtt írjunk verset nekem anyák napjára. Kicsit szíven ütött, amikor megláttam az újabb és újabb tananyagot, és bizony mi is belefutottunk egy-két elmaradt házi feladatba, becsúszott néhány egyes is, de szereztünk ötöst is. Nyeltem a könnyeimet, amikor Zia, a lányom próbálgatta a ballagócipőjét (ez az első, aminek már van egy kis sarka), vagy amikor apa megmutatta Balázsnak, hogyan kösse meg a nyakkendőjét. Zokogtam, amikor minden nap megkérdezték, visszamehetnek-e még az iskolába. Még elköszönhetnek egymástól, a tanároktól, a termektől, a falaktól? Megadatik nekik, mint előttük számtalan diáknak, hogy beüljenek az utolsó órákra, és focizzanak még egyet az udvaron? Nem titkolom, izgatottan vártuk az államtitkár május végére időzített tájékoztatását, amelyben bejelentette, hogy június 2-án az iskolák ismét kinyitnak. Kiscsoportos konzultáció, egyéni felkészítés, korrepetálás. Hittem, hogy ebbe belefér az is, hogy szeretett osztályfőnökünk összegyűjti az ő kis csibéit, csoportokba osztja őket, és a pincétől a padlásig az utolsó zugot is megmutatja nekik az iskolában. Utoljára az életükben. Hittem, hogy a függvényekről már az utolsó matekórán tanulnak, az utolsó történelemórán már együtt nézik meg a Trianon előtti Magyarország térképét, és méltón megemlékeznek a száz évvel ezelőtti eseményekről. Reméltem, hogy lesz egy utolsó kísérlet kémiaórán, barkácsolás az utolsó technikaórán, közös éneklés az udvaron. Ehelyett az iskola felajánlotta, hogy továbbra is felügyeletet biztosít az – elsősorban – alsó tagozatos gyerekeknek. A nagyokat, a végzősöket senki sem hívta be az iskolába. Az osztálytársak nem találkozhatnak még egyszer utoljára. Az ikrek összeomlottak. A család megrémült. Nyolc év marad lezáratlanul. Mert a gyerekeknek nem egy hirtelen összetákolt valamilyen, vagy leginkább semmilyen ballagási megemlékezésre van szükségük, amin ott lesz apa és anya, hanem az iskolára, és egy igazi búcsúzásra. Bárhogy is lesz, én továbbra is töretlenül biztosítom az áramot, az internetet, a technikai eszközöket, és vigasztalom a gyerekeimet. Azt azonban mindannyian tudjuk, hogy az iskola június 2-án megnyitja kapuit. Kérem, engedjék be rajta a gyerekeimet, mert HIÁNYZIK nekik az ISKOLA!
Athéné