Mindig szerettem kihajolni a vonatablakon. Persze, leginkább nyáridőben, amikor forró szellő nyaldossa az ember ábrázatát, és a vonat fut, egyre csak fut velem.
Hazafelé nézelődtem a legtöbbször vonatablakból.
Kiskunfélegyháza és Szentes között két kedvenc tájam van. Az egyik Gátér és Csongrád között terül el. Az igazat megvallva, autóból kitekintve még látványosabb, de akkor nincs a hajunkat borzoló szél, nincs a vonat ütemes kattogása, a monoton muzsika, amely a zöldellő táj halk kíséretéül szegődik. Szóval, maradjunk csak a vonatablakban, ott járunk Gátér és Csongrád között, ahol valósággal kinyílik a vidék. Bizonyos pontokról olyan messze ellátni, hogy belefárad a szem. Mint kétszáz éve, amikor csak néhány tanya és magányos kútágas olvadt bele a tájba, hogy mégse árválkodjon csupaszon a magyar tenger; néhány facsoportot, kisebb ligetet ma is látni. De a többi a határtalan messzeségé, a látóhatár széle már egybeolvad az éggel, vagy a jó fekete földben oldódik fel – ki tudja? A lucernából és a búzából őzek tekintgetnek kíváncsian vonatunk felé. Gyerekkorom óta megszámolom őket. Egy őz tízet ér, egy nyúl ötöt, a fácán csak egyet. És olyan még nem volt, hogy Csongrád és Gátér között, a rekkenő hőségben elsuhanva állatok nélkül maradjon az ember.
Ez a megyehatár is. Gátér még Bács-Kiskun, a többi már Csongrád megye. A vidék betyár sújtotta terület volt százhetven évvel ezelőtt. Nemcsak Rózsa Sándor, de a Bogár-banda is erre garázdálkodott; amikor betyárkönyveimet írtam, rendre felbukkant Csongrád környéke az elsárgult periratokból, a dohos pincék mélyéről előhalászott könyvekből, újságokból. A szegénylegények talán ugyanúgy méricskélték a tájat, mint én, és egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy a Félegyházáról Szentesre döcögő vicinálist, amely ma is rendre tíz-húsz embert szállít, szélvészgyors paripáikon nem érték volna-e utol.
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.