Igen, volt itt egy ’56. Azt a csodát már jórészt együtt csinálták a szüleink és a nagyszüleink. Harcoltak, meghaltak, menekültek, maradtak, túléltek. Nem szállt itt el a gondja senkinek sem, csak befelé lett nyelve, gyomorfekélyig, infarktusig, rákig. Ezt hívták kádári konszolidációnak. Ráment egy ország egészsége, lelke, önbecsülése, de legalább volt pörkölt, karácsonyra banán, s a létező szocializmus utolérhetetlen találmánya: a hideg virsli, meleg sör.
S piros meg kék útlevél. Egy ide, egy oda. Ha a házbizalmi nem írta alá, akkor csak ide. Mindegy is. Háztáji legyen, túlóra legyen, fusi legyen, géemká legyen. És csönd legyen. „Kossuth rádió Budapest, dél van.” Zúg a harangszó. Nagyapám belép a konyhába, nagyanyám eléje teszi a levest. Így van, mert így kell lennie. Ha nem így lenne, véget érne a világ. Az ismert, belakott, biztonságos világ.
Ez a világ a biztonság. Nagyanyám hajnalban kel, hogy nekem legyen
friss tócsni reggelire. Déli harangszóra kész a leves és a „második”,
fél nyolc előtt vacsora, fél nyolckor híradó, utána nagyapám bemegy a
kisszobába és felhangzik a jól ismert hang, ahogy az Orion készülék
keresgéli a Szabad Európa Rádió adását.
Én már a dunyha alatt, Az ezeregyéjszaka legszebb meséit forgatom (Móra
Könyvkiadó, Róna Emy rajzaival) vagy Wilhelm Hauff A kőszívét olvasom,
és egyszerűen nem tudom megunni, s akkor ott van még a Hetvenhét magyar
népmese, a Mátyás király tréfái, kicsit később Az Ezüst-tó kincse, ami
szintúgy letehetetlen, csodáját csak fokozza, hogy a család egyes tagjai
May Károlyként, más tagjai Karl Mayként emlegetik a szerzőt.
Tiszta őrület… „Forrón sütött a júniusi nap. A Dogfish hatalmas
lapátkerekei lankadatlanul hasították az Arkansas folyó tajtékos
hullámait.” Egy életre megjegyeztem.
Megbújok a dunyha alatt, legidősebb nagynéném már férjnél, ő már máshol
lakik, apám és anyám albérletben, még épül az első lakásunk, ezért
vagyok én a nagyszüleimnél, két fiatalabb nagynéném még otthon. Ők a
Maigret felügyelőt nézik (írta Georges Simenon, főszereplő Rupert
Davies), őrületesen izgalmas lehet, kár, hogy én nem nézhetem, miképpen
Az Angyalt sem (Roger Moore), pedig az maga a Nyugat, annál már csak a
Minden lében két kanál Nyugatabb. De mindez csak azért és annyiban
fontos, mert van valami láthatatlan szál a nagyszüleim, a szüleim
generációja és énköztem. Ez a szál, ez az összeköttetés mindenféle
elhanyagolható apróságból és a mindennél fontosabb kulturális
(ön)azonosságból áll össze. Déli harangszóból, déli levesből, tócsniból,
közös vacsorákból, mesekönyvekből és a stelázsin sorakozó Nyirő
József-kötetekből, mindenekelőtt az Úz Bencéből (az Erdélyi Szépmíves
Céh kiadása, halinakötésben). Soha senkinek nem volt erdélyi kötődése a
családban.
De az Úz Bencének ott kellett lennie a stelázsin. Valószínűleg ez lehet a kulturális önazonosság. Meg A spessarti fogadó és A kőszív. Munk Péter maga faragta verse, amelyet elmond az Üvegemberkének. (Kérem, ne üsse be a Google keresőjébe, hogy Munk Péter, mert egy halott magyar–kanadai üzletembert fog kiadni, aki feltehetőleg soha nem faragott verset az Üvegemberkének.)
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.