Az egész ott kezdődött, amikor a nyolcvanas évek végén az oktatásért felelős tiszteletreméltó hivatalban kiadták a jelszót, miszerint a gyerek „ne vegye észre, hogy tanul”! Játsszon, úgy szerezzen ismereteket, úgy tegyen szert képességekre, készségekre, hogy ne kerüljön erőfeszítésébe. Mintha az egész élet nem arról szólna, hogy a befektetett munka hoz gyümölcsöt attól függően, mennyi időt és energiát szánt rá az ember.
Az eredménye ennek az lett, hogy az volt a jó pedagógus, aki mindenféle látványos mutatványokkal szórakoztatta az órán a gyerekeket és a benn ülő igazgatót, és/vagy szakfelügyelőt. Persze amikor nem óralátogatás volt, akkor nem volt kirakat óra sem. Ők is ugyanúgy gürcöltek, mint a lesajnált, “korral haladni nem tudó” társaik. Csak éppen jutalomosztáskor kicsit vastagabb borítékot kaptak a kezükbe – már ha volt bérmaradvány az iskolában.
Később megfejelték azzal a dolgot, hogy az iskolába belépő gyermekeket szóképes olvasástanítással kellett tanítani. Persze, vannak gyerekek, akiknél ez működik, de a többségnél nem! Egy generáció jó része nem tanult meg ennek következtében értően olvasni és nem tud szótagolni, szavakat elválasztani. Szerencsére akkoriban többségben voltak a szakmailag felkészült, bölcs tanító nénik és a hangoztató-elemző olvasástanítási módszert alkalmazták továbbra is. Ők még nagyon jól tudták, hogy ennek hatására pontosan a hatékony olvasáshoz szükséges agyterület aktiválódik.
A szocializmusban simán lehetett verni a gyerekeket. Nyilván nem volt helyes. Kaptunk olyan dolgokért vesszőzést, körmöst, irgalmatlan nyaklevest, pajeszhúzást, kokit, testnevelés órán tőrrel suhintást a combra, amiket ma már talán észre sem vesznek a nevelők. Például nem álltunk pontosan a pad mellett, leengedtük a kezünket, pedig karba kellett volna tenni, a bordásfalon lógva nem volt derékszögben a feltartott két láb a törzshöz képest, stb.
Ugyanakkor láttuk azt is, hogy miért mi jár. Ha mondjuk B. Ottó kapott egy nyaklevest azért, mert összefirkálta a táblát, vagy belekarcolta a padba a szerelme monogramját, a legcsekélyebb értelemmel megáldott társa is megtanulta, hogy nem csinál olyat, mert fáj! Egy fenékre kanyarított pacsi idejében helyre tudta tenni a dolgokat. Nyilván, nem verünk gyereket, nem erre biztatok, csak hát volt ilyen is.
Ma, ha a tanárnak a k… anyját szidja a gyerek, és esetleg kap érte egy „tockost”, azonnal meghurcolják a tanerőt. Bejárja az internetet az eset, a kommentek közül pedig a legfinomabb, hogy „a belét taposnám ki, ha az én gyerekemmel tenné”! Mert ugye a gyereknek mindent lehet, a tanár meg nyeljen a pénzéért, meg a nyári vakációjáért! Azért van! Ha nem tetszik neki, el lehet takarodni a pályáról!
Persze ugyanez a szülő néhány év múlva felkeresi az iskolát, hogy segítsenek, mert nem bír otthon a csemetéjével! Ilyenkor már „drága tanár néni, igaza volt” van. Csak már késő. Az a gyerek, akinek a színe előtt üvölti le az anyja, apja a tanítója fejét, ugyan hogy fog az iskolára tekinteni?
És az a pedagógus, akitől elvárja a társadalom, hogy mosolyogva, türelmesen, szép szóval oktassa gyermekét, hogyan tud mosolyogni egy reggel fél nyolckor elszenvedett lelki terror után? Mert nem úgy van, hogy meghallgatja az ember, aztán megy tovább. Egész nap fáj a dolog, lerakódik rétegekben a lelkére és gyűlik, gyűlik. Aztán amikor elszakad a cérna, akkor nem értik, miért.
Elmondom, mert tudom, látom. Ha az a bizonyos cérna elszakad, ha a pohár megtelik, onnantól nincs visszaút. Onnantól a hivatásból munka lesz. Napi túlélés. A társadalom nem veszi tudomásul, hogy a pedagógusi pálya az egyik legstresszesebb, leginkább lélekölő munka! Tudom, el lehet menni a pályáról! Azonnal megkapjuk.
Elegánsan – inkább szemérmesen – kiégésként emlegetik ezt a folyamatot. Csakhogy ma az oktatás gerincét, színe javát az ötvenen felüli korosztály adja! És nincs – megismétlem – nincs utánpótlás!
Azok a fiatalok, akik ezt a pályát választják, már régen nem hivatásként tekintenek rá. Fogalmuk sincs arról, hogy a pedagógusi munka mennyivel több az órák megtartásánál, az adminisztrálásnál. Valami nagyon elveszett. Megdöbbentem, amikor egy régi tanítványom az egyik iskolában elém penderült. Kérdeztem tőle, hogy mit keres itt? Itt tanítok – volt a válasz. Az általános iskolát végig kettessel, hármassal végezte, a középiskolát szintén. Éppen hogy leérettségizett. Utána szemrebbenés nélkül felvették a Sárospataki Comenius Tanítóképző Főiskolára! Mert csak felvételi elbeszélgetés van! Abban az egykor patinás, országos hírű intézményben, ahol valamikor négyszeres volt a túljelentkezés, több mint egy évtizede csak felvételi elbeszélgetés van!
Persze tisztelet a kivételnek, mert vannak lelkes, a szívüket és lelküket a gyermekeknek adó, felkészült ifjú tanító nénik – bácsik már kevésbé – akik megérdemlik, hogy ne mossuk össze őket azokkal, akik becsengetés előtt öt perccel érkeznek az intézménybe, az utolsó óra után két perccel már a tanári ajtajából intenek viszlátot!
A tanerő tehát többé nem érinthette meg a gyereket. A gyerek érinthetetlenné vált! A szó minden értelmében. Még verbálisan sem lehetett és nem lehet megérinteni a lelkét!
Oly annyira nincs utánpótlás a szakmában, hogy az iskolák egymástól halásszák el a pedagógusokat! Nem ma kezdődött a folyamat, nehogy valaki orbánozni kezdjen!
Azok után, hogy a legtöbb családban a gyerek
átvette a hatalmat, az iskolában is frontot nyitott és ott is megkezdte a
totális hatalom megkaparintásáért folyó harcot.
Mit értek ez
alatt? Otthon ugye apu és anyu fáradt a munka után. Hamar megadja magát,
nincs ereje vitára, nincs türelme már magyarázni, nevelni! A gyerek
látja, hogy ha konok, akkor a szülő előbb-utóbb enged, a szülő közben
azt tapasztalja, hogy ha enged, akkor legalább béke van. A vége pedig
az, hogy a gyerkőcökből kis zsarnokok lesznek. Nem egyszer megesett,
hogy a szülő a feltett „miért” kérdésemre azt a választ adta: mert a
gyerek így akarta. Megvilágítom a dolgot: novemberi hideg reggelen az
egyik másodikos kislányt nyári topban hozta az anyja kézen fogva az
iskolába. Nem dzsekiben, nem kiskabátban, esetleg pulóverben! Nem! A kis
hasikáját sem takaró topban. És a szülő – látva az arcomat
–szabadkozott: Évike akart így jönni, mit tehettem volna? Hát én tudtam
volna, mit tegyek, ahogy az anyám is tudta annak idején.
Tehát a gyereket a sérthetetlenség talapzatára emelte a társadalom. Azt hihette az annyi mindent megélt tanár, hogy ezzel vége a folyamatnak. Nagyot tévedett.
A kilencvenes évek második felében jött a K.O. Jogszabály tiltotta meg az iskolának, hogy a gyerek beleegyezése nélkül(!) tájékoztassa a szülőt a viselt dolgairól. Nem lehetett most már beírni Palikának az ellenőrzőjébe, hogy „Tisztelt szülő, a gyermeke dohányzott az illemhelyen”. Nem! Csak ha Palika beleegyezett!
Azután a rossz magaviseletet átkeresztelték magatartászavarra, a butácskának mondott gyerekekből meg tanulási nehézségekkel küzdők lettek. A cigánygyerekek megnevezésével végképp nem tudott mit kezdeni a mindenkori oktatásirányítás. A cigány elnevezést száműzték az iskola szótárából. Még nyilvántartani sem lehet a számukat! De azért a központi statisztikában mindig kérték őket! Ekkora álszentséget! Az iskolában meg gyötrődtünk a beszámolók készítésekor. „Etnikai kisebbség”, „etnikum” „roma kisebbség” stb. néven emlegettük őket. Egy időben egyet jelentettek a hátrányos helyzetű tanulókkal, meg a halmozottan hátrányos helyzetűekkel. Mintha szégyen lenne az a szó, hogy cigány! Leszögezem, harmincöt éves pályafutásom alatt kizárólag cigánygyerekeket tanítottam! Tapasztalatból tudom, hogy ahhoz, hogy valaki mennyire ember, semmi köze a bőrszínnek.
És most teszek egy kis kitérőt. A magyar – cigány “ellentét” kapcsán. Csak, hogy milyen kép él a többségében cigány tanulókat nevelő iskolákról! A kétezres évek elején egy alkalommal bekopogott az igazgatói irodám nyitott ajtaján (soha nem zártam be) egy fiatalember. Azt mondta, az RTL Clubtól van egy forgató csoporttal, de szerinte eltévedt, mert ez nem a Bem Úti Általános Iskola. Kérdem tőle, miből gondolja, hogy nem az? Válasz: mert az cigány iskola! Itt meg tisztaság van, meg rend, a gyerekek normálisan viselkednek! Tisztáztuk, nem tévedt el. Azt mondja, akkor beszéljek a roma – nem roma konfliktusokról az intézményben! Felvilágosítottam, hogy nincs ilyen! Tényleg nem volt! A vége az lett, hogy szedték a motyójukat, a forgatás elmaradt, mert annak már akkor sem volt hírértéke, hogy egy iskolában béke van, nyugalom, tisztaság és normális tanítás.
Közben a
gyermeknek a törvényben oldalakon keresztül sorolt jogai lettek, a
tanárnak meg oldalakon keresztül sorolt kötelességei. Emlékszem, a
kilencvenes évek közepén az államtitkárság egyik vezető beosztású
alkalmazottja tartott előadást. Végig a diákok jogairól beszélt. A végén
lehetett kérdezni. Kérdeztem. Megkérdeztem, hogy nem kellene-e esetleg a
kötelességek teljesítéséhez kötni ezt a rengeteg jogot. Olyan
ledorongolást kaptam, hogy belezöldültem. Rendkívül veszélyesnek
nyilvánította, amit mondtam. Akkor még a pályám elején jártam,
hallgattam. Később nem tettem. Kaptam is érte, amikor a nagy integráció
kapcsán megemlítettem, hogy a versenylovak akkor teljesítenek maximumon,
ha az erre szakosodott szakemberek a versenyistállóban tanítják, edzik
őket. Az igavonókat meg megint másképp kell felnevelni. Egyik nem
fontosabb a másiknál, csak éppen más bánásmódot igényel. Na, ezért a
hozzászólásomért majdnem megköveztek. Pedig azóta is tapasztalom, hogy
mennyire káros a gyermekek lelkének ez. A gyenge képességű, alul
szocializált környezetből érkező gyermek azonnal megtapasztalja és
látja, hogy a társai jobbak, sokkal jobbak nála! Egy ideig erőlködik egy
keveset, aztán hogy nincs sikerélmény (Ne csapjuk be magunkat, nincs! A
gyerek nem hülye, látja ami körülveszi, bármennyire is tapintatos a
tanító néni!) és végül feladja. Akkor jön az agresszió, az
érdektelenség, végső soron az önbecsülés elvesztése!
Volt még néhány hasonló, őszinte megnyilvánulásom, úgyhogy attól kezdve a konferenciákra nem hívtak többé.
Azt hirdették, hogy azért kell az integráció, mert együtt kell úgyis élniük majd a gyerekeknek, ha felnőnek. Orbitális hazugság! Nem együtt, párhuzamosan egymás mellett létezünk. Persze tisztelve egymás fontosságát, munkáját. De az adószakértő életéhez nem tartozik hozzá a kőműves, a mérnök is csak köszönő viszonyban van a takarítóval, esetleg váltanak pár szót. De a társaságához nem tartozik hozzá! Nem értékítélet ez, egyszerűen másként és más értékrend szerint élnek. Ezen nem változtat az sem, ha a jó képességű gyerekek közé berakjuk – mert berakjuk – a felzárkóztatásra szorulókat. Illetve ez változtat. Mert így amellett, hogy kevesebb – szinte semmi – idő nem jut a tehetséggondozásra, a felzárkóztató munka sem lesz elég eredményes.
Idézhetném ennek bizonyítására a kompetenciamérés eredményeit, de nem teszem. A kompetenciamérés nem csak az én meglátásom szerint idegen test a mérési folyamatban. Nem illeszkedik a rendszerbe! Nincs tétje és ezt a tanulók nagyon jól tudják! Csak az iskola számára van jelentősége. Ha nagyon elmarad az országos átlagtól egy intézmény, akkor készíthetik a fejlesztési tervet. Az asztalfióknak. De oké, legyen kompetenciamérés! Csak akkor el kell dönteni, hogy egész évben folyamatosan mérünk értékelünk és osztályozunk, vagy csak tanév végén – amikor már gyerek és tanár kipurcant – egyetlen alkalomra hegyezzük ki a dolgot!
Az integrációt is sikerült azért megfejelni! A kooperatív technikával megtartott órával! A lényeg, hogy a gyerekek együtt dolgoznának az ismeretszerzés izgalmas folyamatában. Ki-ki képessége szerint tenne hozzá a nagy egészhez, amit végül mindenki birtokol majd. Az elmélet gyönyörű! Régen azért kipróbálták a dogokat! Húsz éve viszont élesben kell végrehajtani minden okos és agyament ötletet egyaránt az oktatásban. Erre mindjárt visszatérek. Szóval megvannak a csoportok, munka indul! A két leglelkiismeretesebb gyerek gürizik, a többi meg valamivel elfoglalja magát. Az eredmény közös. Ha nincs eredmény az is – mondhatnánk. Nem, akkor a két szerencsétlen fickó a bűnös, a többi meg röhög a markába. Úgy hiszem, tudomásul kellene vennünk és arra kellene irányítani a nevelésünket, hogy a sorsa mindenkinek a maga kezében van. Talán kevesebb felnőtt okolná a mindenkori kormányt a saját elrontott élete miatt. Talán többen igyekeznének tenni magukért, ahelyett, hogy a megváltást várnák valahonnan.
És akkor egy mondat az oktatásban végrehajtott változtatásokról. Az oktatást leginkább egy óriási tankhajóhoz lehetne hasonlítani, amelynek az irányát a kormánylapát úgy módosítja, hogy az csak jelentős késedelemmel látható. Az irány változása nem azonnali, idő kell hozzá. A nevelésben annak igazolásához, hogy egy módszer, egy új tanterv beválik-e, évtized, évtizedek szükségesek. Ennyi idő kell ahhoz, hogy a gyermekből felnőtt legyen. S hogy milyen felnőtt lett, az már megmutat valamit a bevezetett változás eredményességéből.
Nézzük a nevelést. Az otthoni nevelés lassan egyenlő a nullával. Vagy azért, mert a szülők vakulásig hajtanak az anyagi javakért és hullafáradtak, vagy pedig önmaguknak sincs életstratégiájuk, élnek máról holnapra.
Sajnos ma az a tévhit az uralkodó, hogy a gyereknek meg kell adni mindent! Azonnal és hiánytalanul. Holott egyetlen dologra lenne szüksége: a szülő aktív jelenlétére az életében! Odafigyelésre, szeretetre, és nevelésre! Sok szülő nem érti a gyermeke viselkedését: „Pedig megvan mindene otthon! Az apja kint dolgozik Németországban, én is dolgozom reggeltől délutánig, hogy mindent megvehessünk neki. Jobb telefonja van, mint nekem….” Mindene megvan. csak épp az a szeretet, az a szabályrendszer, azok a minták hiányoznak az életéből, amikre a legnagyobb szüksége lenne. És amit a szülő elkeseredetten kér számon az iskolán! Mert az iskola miért nem neveli meg? Kérdezem: azt a gyereket, akit belöknek a kapun délutáni napközibe, tanszobára, holott otthon van az egész család. Mert addig sincs vele gond otthon? Azt a gyereket, akit ha a legkisebb sérelem ér, azt hallja otthon, hogy majd bejön az apja rendet tenni? Aki azt hallja, hogy a tanár hülye? Akinek a füle hallatára alázza meg az anyja a tanító nénijét?
Eltűnt a tisztelet. Ahogy a társadalomból, úgy az iskolából is. Miért és hogyan tudna különb lenni az iskola az őt körülvevő világtól? Eltűnt a virág is a pedagógusnapról. Valamikor vödrökben állt a szegfű, a rózsa. Ma egyetlen egy sem árválkodik azok asztalán sem, akik szerelemből korrepetálnak, fejlesztenek, készítenek versenyre gyerekeket. Mert legyen hálás a tanár, tegye össze a két kezét, hogy foglalkozhat a gyerekkel!
Persze sokat – nagyon sokat – ártottak a kockásingesek is a tekintélyünknek. Nem átallták belerángatni a belső – inkább politikai – ügyeikbe a szülőket, diákokat! És mindegy, hogy a pedagógus társadalom töredéke vett benne részt, az egész szakmára kivetítették a „civilek” ezt a szerencsétlen lépést. Persze a gyerekek érdekeivel takaróztak a derék tanerők. Tették ezt akkor, amikor soha nem látott fejlesztések indultak meg az oktatásban, ráadásul elsőként rendezték a bérünket, nem is akármilyen mértékben. Nem egy kolléga jött vissza más szakmából a pályára, mert a havi hetvenezer – később száz – plusz kereset azért már jónak volt mondható. Főleg, hogy a korábbi évekkel ellentétben az oly annyira irigyelt nyári szünetben is járt a pedagógusnak ez a pénz!
Más kérdés, hogy azóta eltelt hét év és kicsit elértéktelenedett a kormány akkori gesztusa és a pedagógus 2 illetve mesterpedagógus fokozatok sem úgy váltak valóra, ahogy reméltük. Én például azt vártam, hogy a „pedkettőt” a legjobb pedagógusok kapják majd, helyi döntés szerint, ezzel is elismerve a munkájukat és elérve azt, hogy a legjobban tanító – nevelő kollégák ne akarjanak iskolaigazgatók lenni, hanem a helyükön becsüljék meg őket anyagilag. Minden erejükkel a gyerekekért dolgozhassanak, ne kelljen másodállást vállalniuk, mint régen a megélhetésükért. Bizonyára az illetékesek is többé-kevésbé tisztában vannak ezzel és dolgoznak a bérek kiigazításán. Főleg a tényleg megalázó gyakornoki státusz újragondolásán!
Az viszont fontos és jó lépés volt, hogy a települési kiskirályok kezéből kiszabadították az iskolákat. Írom ezt ózdiként, ahol a pedagógusoknak tényleg nőtt a bére – az enyém például a három év alatt nettó száz-ezerrel – mert az önkormányzatnak működésre alig jutott, nem hogy a tanítók fizetését rendezni! A „klikkes” idők előtt havi bruttó kettőezer(!) Forintot kaptunk a nehéz körülmények között végzett munkánkért. Azok, akik cigánygyerekekkel foglalkoztunk. A buszbérlet árának a felére nem volt elég ez a pénz! Ugyanakkor más, szerencsésebb településeken a fenntartó bőven pakolt az illetményekre. Na, ott bosszankodtak is a pedagógusok rendesen. Mondjuk az önkormányzat megoldhatta volna a problémát.
Mint az írásom elején említettem, benn van még az intézményekben az a korosztály, amelyik tud és akar dolgozni a gyermekekért. Ők azok, akik folyamatosan képzik magukat. Nem igaz, hogy a pedagógus nem fejlődik! Sokan törekszünk a megújulásra, arra, hogy lépést tartsunk a korral. A valaha volt krétától, papírra rajzolt illusztrációktól a mindenkori kihívásokra választ adva eljutottunk digitális táblák használatáig. Meg a pályázatokig! Írjuk, megvalósítjuk, dokumentáljuk. Az első kettővel nincs gond. Tudjuk, csináljuk, erre képeztek ki bennünket. A gyerekekkel, a gyerekekért való munkára.
(Megint egy kis kitérő. Megtanultunk már tantervet készíteni is. Minden kormányváltáskor ezt tesszük. Tudva, hogy ki sem futott egy bevezetett elképzelés, már a következőhöz kezdünk hozzá. Volt, hogy három tanterv futott az iskolában! Azt is tudjuk, ez menyire ellenőrizetlen folyamat, hiszen az oktatásban egy változtatás hatásainak vizsgálatához nem négy, hanem tíz évek kellenek. Kellenének! Ennek ellenére minden új államtitkár azzal kezdi, hogy belenyúl a rendszerbe! Bátorság kell hozzá! Ha én államtitkár lennék, egy évig csak tájékozódnék, járnám az iskolákat, felkeresném a pedagógusokat. Őszintén, kendőzetlenül beszélgetnék velük, Mert ők tudják! És ha hagyják, akkor el is merik mondani, mit, hogyan kell csinálni, hogy működjön az iskola! Utána lehetne – nagyon óvatosan – hozzányúlni bármihez is.)
A pályázatok lebonyolításáért felelős szervezeteknél nem ártana, ha lenne legalább egyetlen egy pedagógus, aki látott már belülről iskolát felnőtt korában is. Az az adminisztrációs teher és azok az iparból az iskolákra erőszakolt sablonok és formák, amiket előírnak, agyonnyomják a leglelkesebb kollégákat is. Mindenre van odafigyelés – csúnya magyar kifejezéssel – csak a gyerekre nincs! Arra senki nem kíváncsi a beszámolókban.
Mindegy. Tesszük a dolgunkat, akik még komolyan gondoljuk. Ezzel együtt rettenetesen nehéz lekötni azoknak a gyerekeknek a figyelmét, akik pici koruk óta digitalizált világban élnek, akikre percenként zúdulnak újabb és újabb információk, akik percre nem tudnak elszakadni a mobiltelefonjuktól, mert szó szerint elvonási tüneteik vannak.
Bajban van a szakma. Néhány év és a húzóemberek nyugdíjba mennek. Elhasználódtak, elfáradtak. Nem lesz az a pénz, amivel vissza lehet hozni őket a katedrára, és nem is szabad! Sőt! Valahogy biztosítani kellene számukra, hogy a pályájuk vége felé a mindennapi tanítás helyett megosszák mindazt a tudást, amit negyven év alatt magukba szívtak. Szükség lenne a bölcsességükre, a tapasztalatukra a fiataloknak.
Mert nagyon közeledik a vég! Emlékszem, a rendszerváltáskor jókat nevettem a Szívtipró gimi, amerikai sorozat epizódjain. Ma már nem nevetek. Ma már itt vannak azok a problémák, amiket negyed százada még egy óceán választott el tőlünk. És nekünk sincsenek egyelőre válaszaink rá! Oly annyira nincs, hogy eljutottunk oda, hogy egy diák leszúrt egy tanárt!
Eddig is előfordultak tanárverések, de ahelyett, hogy összefogott volna a szakma, egyéni és egyedi esetekként kezelte ezeket. Majdhogynem a pedagógus volt a hibás!
Ám most hangos a szakma! Mert ez azért már ijesztő! Leszúrtak egy tanárt!
Csakhogy késő! Hagyták, hagytuk, hogy idáig fajuljanak a dolgok! Mert hiába kiabáltunk néhányan farkast már húsz éve. Nevettek rajtunk! És most nincs – szó szerint nincs – semmilyen eszköz a kezünkben, amivel megvédhetnénk magunkat. Amivel megvédhetnénk azokat a gyerekeket, akik még mindig tanulni jönnek az iskolába, attól a néhány renitenstől, akiknek jogában áll tönkretenni a tanítási órákat, zavarni a tanárt a munkájában.
Tehetik. Ha felnőnek, majd eltartják őket azok a gyerekek, akiket kiröhögnek, megvernek, megaláznak. Azok a gyerekek, akik ma tanulnak, készülnek az órákra, az életre. Akik munkát vállalnak majd, ha felnőnek. Akik dolgozni fognak. Ahogy eddig is, a rendszerváltás óta.
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
- Hirdetés -